„I. A kitűzött kutatási feladat összefoglalása, kutatási kérdések
Magyarországon a tágabb értelemben vett közszolgálat többfajta jogviszonyt, tevékenységi területet foglal magában; de mindenképpen feltételezi, hogy a közszolga az állam, illetve az önkormányzatok alkalmazásában álljon. A különböző közszolgálati kategóriák külön, speciális, a közjog szabályozási körébe tartozó törvények hatálya alatt látják el közfeladataikat. Ugyanakkor, a nemzetközi szabályozás és gyakorlat teljes mértékben eltérő módon határolja körül az egyes országok közszolgálati kategóriáit. Az Európai Unió országaiban is különböző összetételű, az állammal, az önkormányzatokkal – mint munkáltatóval – jogviszonyban álló rétegek tartoznak a köztisztviselők körébe. A tagállamok más és más módon határozzák meg és töltik meg tartalommal a köztisztviselő fogalmát is. A magyar terminológia szerinti szűk értelemben vett közszolgálat elsősorban a közigazgatás személyi állományát megtestesítő köztisztviselőket foglalja magába. Ez a közel százezer főt számláló személyi állomány a köztisztviselők jogállásáról szóló törvény és egyéb, a jogszabályi hierarchia alacsonyabb szintjein elhelyezkedő jogszabályok alapján kerül alkalmazásra. Az értekezés ez utóbbi kategória, a szűkebb értelemben vett közszolgálat, a közigazgatás személyi állományát alkotó köztisztviselők tekintetében vizsgálja a személyzeti politikát – divatosabb kifejezéssel élve – humánstratégiát. A személyzeti politika, humánstratégia i) a közszolgálatra vonatkozó célkitűzéseket, hosszú távú elveket, ii) a jogi szabályozást iii) és a személyzeti-, humánpolitikai- és humán/emberi erőforrás gazdálkodási (HR) rendszert, eszközöket, módszereket foglalja magában.A dolgozat arra keresi a választ, hogy – a jegyeinek többségében zárt közszolgálatot mintázó magyar köztisztviselői rendszerben – a személyzeti politika előzőekben nevesített elemei léteznek-e, hosszú távra vonatkozóan hatnak és működnek-e. Az értekezés a közigazgatási személyzeti politika, humánstratégia hazai belső folyamatait, s e humánstratégiát érő külső hatásokat tárgyalja; választ keresvén arra, hogy létezik-e Magyarországon egységes, egy irányba mutató személyzeti politika a közigazgatásban, ezen belül:
a) léteznek-e olyan, hosszú távú elvek, célkitűzések, amelyek kijelölik az irányt a közszolgálati rendszer működtetésére vonatkozóan;
b) a közszolgálati jogviszonyokat rendező jogi szabályozás konzekvensen építkezik-e a köztisztviselőkre vonatkozó, a közjog hatálya alá tartozó foglalkoztatási viszonyok tekintetében;
c) a közszolgálati reformok indokán született jogszabály-módosítások milyen irány(oka)t határoznak meg a közszolgálati berendezkedés tekintetében;
d) létezik-e közszolgálati konvergencia, s amennyiben igen, milyen hatásfokon működik; a gyakran irányt változtató elvek, és az elvek jogi formába öntése mennyiben követi a nemzetközi trendeket, mennyiben kíván megfelelni a vélt vagy valós, elsősorban európai uniós elvárásoknak;
e) e változtatások magukban hordozzák-e azt az ígéretet, alkalmasak-e arra, hogy meghozzák a tőlük várt eredményt – közszolgálati rendszerünk hatékonyabbá tételét;
f) a modernizációs kísérletek milyen hatással bírnak a közigazgatás feladatainak ellátására, annak színvonalára;
g) a változtatások milyen hatást gyakorolnak a feladatait ellátni hivatott köztisztviselői kar belső koherenciájára, moráljára;
h) a reformkísérletek mennyiben befolyásolják a köztisztviselői réteg külső megítélését, társadalmi presztízsét?”
Forrás:
Személyzeti politika – humán stratégia a közigazgatásban, dr. Linder Viktória, doktori értekezés, 2010. április (pdf)
