Az internet a szabadság vagy az elnyomás eszköze?

Molnár Szilárd (Magyary Zoltán E-közigazgatástudományi Egyesület) cikke

Az internet a szabadság vagy az elnyomás eszköze? Teszi fel a kérdést egy Kelet-Európából származó fiatalember, akinek könyve a napokban jelent meg The Net Delusion: The Dark Side of Internet Freedom címmel.

Az internetre sokkal inkább tekintünk úgy, mint a szabad véleménynyilvánítás, az uralommentes kommunikáció és a nyilvánosság egy kiváló lehetőségére, és nem, mint a diktatúrák eszközére. Talán ezt erősítik az utóbbi hetek észak-afrikai eseményei is, ahol a tüntetések szervezésében a közösségi oldalak kulcsfontosságú szerepet töltenek be. A nyugati demokráciákban élők alapvetően hisznek abban, hogy a technológia használata elősegíti az egyéni szabadságot.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a Twitter, a Facebook és a World Wide Web automatikusan elhozzák számunkra a demokrácia új minőségét.
A 2009-es iráni elnökválasztás eredményeit kétségbe vonó ellenzéki tüntetés szervezésében, fenntartásában a Twitter és a YouTube központi szerepet játszott. A Twitter meg tudta kerülni az állami cenzúrát, így naprakész információkat, helyi tudósításokat tudtak kijuttatni az országból. A nyugati világ sajtója nem is győzte a Twitter jelentőségét hangsúlyozni, egyenesen „Twitter forradalom” teóriájáról írtak. Egy nemzetközi szervezet (Webby) az internet elmúlt 10 évének legfontosabb eseményei közé emelte azt a pillanatot (2009. 06. 15.), amikor az USA kormánya arra kérte a Twittert, hogy a kötelező karbantartást halassza el az iráni események miatt.
Nem véletlen, hogy Mark Pfeifle, George W. Bush volt amerikai elnök biztonsági tanácsadója egyenesen azt javasolta, hogy a Béke Nobel-díjat maga a Twitter kapja meg. Napjaink forradalmi eseményiben szintén kiemelt szerepet kaptak a közösségi médiumok, hiszen például Egyiptomban 5 napra lekapcsolták az internetet, de a Google és a Twitter az állampolgárok közötti kommunikációt a spek2tweet alkalmazással mégis lehetővé tette: egy külföldi számon hagyott hangüzenet tweet bejegyzésként tudott megjelenni.

Ezekkel a véleményekkel szemben fogalmazza meg véleményét a 26 éves fehérorosz blogger, aki jelenleg az Egyesült Államokban él. Morozov könyve ezt a technológiát övező romantikus elképzelést veszi éles kritika alá, éppen ezért ajánlják kötelező olvasmányként minden olyan politikai aktivista számára, aki az internettől reméli a világ jobbá tételét. Morozov a probléma gyökerét pontosan ebben látja: a nyugati világ túlzó módon nagy jelentőséget tulajdonít a modern információs és kommunikációs technológiai eszközöknek, mint ahogy tette ezt a rádió és a fénymásolók esetében is a szovjet birodalom szétrothasztásának folyamatában. Az autoriter államok kiválóan egyensúlyoznak a számukra kényes politikai tartalmak hatékony szűrése és az egyébként a gazdasági fejlődés és nyitottság érdekében fenntartott szabadország-imázs között. Ezt testesíti meg például Kína, ahol az új számítástechnikai eszközök mindegyikén ott van a Green Dam kémprogram, vagy Venezuela, ahol Hugo Chávez kiválóan használja a Twittert eszméi propagálására.

Morozov a fenti „cyber-utópizmus” mély kritikáját nyújtja. Meglátása szerint az internet függ az állami hatalomtól, így az tulajdonképpen képtelen a demokrácia előmozdítására. A szerző úgy látja, az internetet sokkal többen használják a világban a szórakozásra, kikapcsolódásra, így a nethasználók többségből LOLcat-ket továbbítgató idétlen felhasználó lesz. A szerző nem hisz az új technológia felszabadító erejében. A diktátorok nagyon dörzsöltek és okosak, remekül ki tudják használni saját céljaik érdekében az új technikákat. De ahogy az egyik recenzens, Doctorow kiemeli: A könyv igen bizarr módon ezt kivetíti a nyugati fejlett társadalmak politikusaira is, azzal a jelszóval, hogy a nyugati világ politikusai nem szeretnék, hogy a róluk, illetve országukról szóló kellemetlen hírek az ellenséges fülekbe jussanak, így a cenzúra – amellett, hogy ez ellen ádáz harcot folytatnak – például az Egyesült Államokban is létező dolog. Morozov szerint tehát ilyen értelemben a szamizdat irodalom és az internet egymástól különböző eszközök, hiszen az utóbbit az elnyomók is szívesen használják.

Morozov szerint a másik nagyon veszélyes téveszme az „internet-centralizmus”: nem szabad abban hinni, hogy a modern társadalommal és politikával kapcsolatos fontos kérdéseinkre az internet nyújtotta kereteken belül kell megtalálnunk a válaszokat. Morozov úgy látja, az online politikai tevékenység nem von maga után elköteleződést vagy kockázatot. A közösségi oldalakon szocializálódott generációk ma már úgy gondolják, hogy egy Facebook petícióra való kattintással ők egy politikai aktust hajtottak végre. Morozov ezt nem egy tudatos aktivizmusnak, hanem csak „lazativizmusnak” (slacktivist) nevezi.

A közösségi médiumok ereje, hatékonysága valóban számos példa kapcsán jól látszik, elég ha csak Obama elnök sikeres kampányára, vagy mondjuk Magyarországon az augusztusi tűzijátékok elmaradását, és az arra fordítandó pénz iszapkárosultaknak való felhasználására indított szerveződésekre gondolunk. Az internet kiváló lehetőséget nyújt a nyilvánosság különböző megnyilvánulási formáinak, hiszen relatíve olcsón alkalmazható eszközökről van szó, főleg, ha a támogatóknak, az elköteleződésüket kifejezőknek nem kell mást csinálniuk, mint kattintani egy „Like” gombra. Ugyanakkor ezeknek a kampányoknak a szervezői tudják a legjobban, hogy a hűségnek, a támogatásnak ez az online megnyilvánulása az emberek csak igen kis hányadánál nyilvánul meg, vagy folytatódik valós (mondjuk pénzadomány, önkéntes munka stb.) támogatás formájában. Magam is azok véleményét osztom, akik szerint ez a kattintás-aktivizmus ugyan hasznos eszköz a figyelemfelhívásra, de ez ritkán fordul át a hosszútávú elköteleződés, a tényleges aktivitás, segítségnyújtás gyakorlatába. Egyáltalán nem bizonyított, hogy az internet is olyan „interperszonális ragasztóvá” tud válni, amely képes összetartani a társadalmat.

Visszatérve Morozovra, kétségtelenül sajátos – mondhatni nagyon kelet-európai – és nagyon kritikus nézőpontból látja ezt a folyamatot, de mintha például napjaink Wikileaks afférja is őt erősítené meg: már a nyugati világ sem akarja annyira az információ szabadságát, így a web itt is jelentős mértékben veszített utópisztikus ragyogásából.

Források:
Caught in the net. Why dictators are going digital, The Economist, 2011. január 6.
Cory Doctorow: We need a serious critique of net activism, Guardian, 2011. január 25.
The Net Delusion: The Dark Side of Internet Freedom, Amazon ismertetés

A bejegyzés kategóriája: politikai informatika
Kiemelt szavak: , , , , , , , , .
Közvetlen link.

1 Response to Az internet a szabadság vagy az elnyomás eszköze?

  1. Visszajelzés: Google Shared – 2011/02/14 | Varsányi Krisztina Martina

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.