Mennyi áttetszőség, transzparencia kell ahhoz, hogy a világ a mainál jobban működjön?

„De az igazi kérdések nem szervezetiek. Mennyi áttetszőség, transzparencia kell ahhoz, hogy a világ a mainál jobban működjön? A politikai és gazdasági elitekkel szemben az emberek most alapvetően bizalmatlanok. S úgy gondolják, hogy ha valakinek kizárólagos információ jut a birtokába, akkor azzal feltétlenül vissza is él. Az áttetszőség mint cél biztosan nem lesz elég, s az emberek a még nagyobb nyitottságnak sem hisznek. Minden információs ajánlat kevés, még akkor is, ha önmagában technikailag majdnem kezelhetetlenül sok lesz.

Ugyanakkor az állam működéséhez a titok hozzátartozik. Nélküle tulajdonképpen nincs is hatalom. De még ha programmá válik is a titkok visszanyesése, megnyitása valamilyen csoport számára, a titkok vagy legalábbis bizalmas információk a rendszerben újraképződnek, s ismét elkezdődik felhalmozódásuk – legfeljebb most már egy reformált, valamelyest módosított térben. Ideiglenesen lehet megcsapolni a titkokat, de a nagymérvű transzparencia önmagában instabil, már magából a rendszerek szerveződési módjából is következően. Ebben az esetben mekkora vagy milyen nyitottság elégséges? S egyáltalán, létezhetnek adott helyzetben mindenki által elfogadott titokcsomagok? Vagy itt nem is érdemes kompromisszumokról beszélni? Az információs társadalom előtti világokban valamilyen információ kizárólagossága az elithez tartozást jelentette. A hatalom persze ezt a tudást jósoktól, tanácsadóktól, szakértőktől, tudósoktól vásárolta, egyre céltudatosabban. Később a tudás kizárólagossága elég volt ahhoz is, hogy vállalatok, mozgalmak, pártok számára beruházzanak a termelésébe. Megmarad-e ez a rendszer a teljesen nyilvános tudás programjainak kiépülésével párhuzamosan? Gondolom, nem igazán.

Mindeközben jelentősek a kulturális különbségek egyfelől azon országok között, amelyeknek fejlett titokiparuk, titokelviselési hagyományai vannak, s azok között, ahol ilyesmit a közvélemény nem tart vállalhatónak, csak különleges esetekben. Másfelől ott, ahol az üzlet mindig is rendelkezett nagy tömegű bizalmas információval, amelyet tulajdonának tekintett és csak külső nyomás alatt volt hajlandó legalább részben megosztani, most ezt a kultúrát átveszi az új államigazgatás. De az államot nemcsak a nagyvállalati kultúra szövi át egyre nagyobb mértékben, hanem egy másik titokhordozó szakma, a katonaság és a rendvédelmi szektor is. Az elhúzódó regionális háborúk és a terrorizmusveszély elmossa a korábbi határokat háború és béke között, s a rendvédelem módszertani hagyományai (ellenőrzés, számonkérés, ismételt ellenőrzés, hosszú időkre megőrzött nyilvántartások), amelyek inkább kivételes helyzetekhez kapcsolódtak, most már a hétköznapok részeivé válnak. S elmosódnak azok a különbségek, amelyek alapján e helyzetek kezelésmódjait megkülönböztették. Demokrácia ide vagy oda, a gazdaság és a katonák a demokráciaképet, az állam felfogását zártságról és nyíltságról átalakítják. Elképzelhető, hogy a WikiLeaks csak az „eredeti”, vagyis a modern üzleti és védelmi információkezelési szabályoktól mentes állapotot próbálja visszaállítani. De hát azok új szerepe az állam működtetésében megmarad.”

Forrás:
Ragadós lehet a WikiLeaks bátorsága?, Tamás Pál, Népszabadság, 2011. január 23.

A bejegyzés kategóriája: politikai informatika
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.