Skip to main content
közigazgatás: magyar

Miről szól a vita? Interjú Kara Pállal 1-3. rész

Szerző: 2011. június 19.No Comments

„Hadd legyek makacs, azt mondja tehát, hogy a helyzetértékelés nem megalapozott?
– Mindezzel azt (is) akarom mondani, hogy az érintettek, az érdeklődők, olvasók egy részének szinte semmit nem mond az anyag néhány olyan sommás, de nem bizonyított, szélesebb körben nem ismert megállapítása, mint például: „a megyei önkormányzat relatív erőtlensége és eszköztelensége”, vagy „a községgé nyilvánítás feltételeként meghatározott 300 fős lakosságszám”, az „átgondolatlan várossá nyilvánítási gyakorlat”, avagy az a kitétel, hogy „a főváros és a kerületek közötti munkamegosztást nem az ésszerűség vezérli”. (Kiragadva ezt az utolsó tételt, azt hiszem jogos a kérdés, hogy akkor micsoda?) De ide sorolható az a kategorikus megállapítás is, hogy „nehezíti a hatékony működést a megyei és a megyei jogú városi önkormányzatok viszonyrendszerének tisztázatlansága is”, sőt azt is ideértem, hogy „4500 képviselő-testületi feladat- és hatáskört határoz meg közel 300 törvény” (vagyis átlagosan tizenötöt), ami irreális, illetve komolytalan. De ugyanez mondható el a „több mint 4000, jegyzők által gyakorolt államigazgatási hatáskör” előfordulásáról is.

Még mindig nem teljesen világos számomra, hogy ezek a megállapítások miért rosszak?
– Nem erről van szó. Végül is nagy részük többé-kevésbé helytálló. De: így, azaz kellő kifejtés, indokolás, magyarázat nélkül mindez ismét csak egy viszonylag szűk szakmai réteg „titka” marad. Holott, az anyag – ha jól értem – a politika számára készül és egy nagyon súlyos, nagy horderejű döntéskomplexumot kell(ene) megalapoznia: az új helyi önkormányzatokról szóló sarkalatos törvényt – és bizonyára további törvényeket is, legalábbis részben.

Mondana egy konkrét példát?
– Térjünk vissza a megyékre. Ha írnak erről – márpedig írni kell, hiszen az új alaptörvény félreérthetetlenül nevesíti –, akkor be kellene mutatni, hogyan alakult ki a jelenlegi teljesen visszás, elképesztő rendszer – beleértve azt is, hogy mára már a megyei önkormányzatoknak nincs/alig van valós tulajdona, ugyanakkor adósságuk 100 milliárdos nagyságrendű! Vagyis a téma hosszú távú korrekt és megnyugtató rendezéséhez bizonyosan nem lesz elég törvénybe foglalni azt, hogy a megyei önkormányzatok – mondjuk – kapnak területfejlesztési feladatokat is. Jó, jó, de ezen kívül? És például, hogyan kellene rendezni viszonyukat a megyei jogú városokkal? Egészen biztos, hogy ez nem elsősorban választójogi kérdés.

Azt hiszem így már inkább érthető az ön álláspontja. Befejezésként: mit gondolna még hozzátenni a helyzetképhez, azaz a vitaanyag első részéhez? Ha úgy tetszik, mit hiányol?
– Lényegében azt, amit aktív koromban is számtalanszor elmondtam, leírtam. Vagyis: a magyar önkormányzatok nem sokkal a megalakulásuk után „mostohagyerekké”, ugyanakkor négyévenként hatalmas politikai csatározások színterévé váltak, többnyire inkább azok hátrányos következményeivel. A győztesek pedig mindent megtettek fokozatos pénzügyi ellehetetlenítésük érdekében. Ennek több részletéről konkrétan szól az anyag, de nem említ legalább két olyan, kiemelkedően negatív tényezőt, amely rendkívül károsan befolyásolta az egész rendszert. Az egyik az önhiki, amely eredeti rendeltetésétől merőben eltérően a különböző kormányok első számú pénzügyi kényszerítő eszközévé nőtte ki magát. A másik az önkormányzatok tulajdonhoz jutásának-juttatásának folyamata, gyakorlata, annak rendkívüli lassúsága, megalapozatlansága. Ez utóbbira – gondoljunk pl. a külterületi földek, a gyógyszertárak, illetőleg a gázközmű-tulajdon rendezésére – minden bizonnyal sokszor visszatér majd az utókor – távolról sem pozitív példaként. Ezek ismerete – de legalább megemlítése – szerintem elengedhetetlen a teljes rendszer „átfogó megújításához” – hogy én is az anyag e számomra szimpatikus, többször használt kitételével éljek.

Folytathatjuk a „44 oldalas” anyag második fejezetének véleményezésével?
Igen, hiszen ebben egyeztünk meg és annál is inkább, mert a tartalmi felépítés alapján ez egy kulcsfejezet – vagy az kellene, hogy legyen –, hiszen itt ígérik be az önkormányzati és az állami feladatok most már több mint húsz éve esedékes érdemi szétválasztását.

Soha nem is voltam a nagy terjedelmű anyagok elkötelezett híve, azonban egészen biztos, hogy ez a fejezet nem két és fél oldal terjedelmű fejtegetést érdemel. Különösen akkor nem, ha nehezen található meg benne az alapvető logikai vonalvezetés, mondjuk például az újratelepítéssel kapcsolatos csoportosításhoz. Hét csoportra tagolja a feladatokat, amely eleve vitatható és érdemi kifejtés hiányában bármelyik eleme nehezen védhető, mint „kiválóan alátámasztott” újratelepítési szempont.
Ha lehet, mondjon itt is minél több konkrétumot.
Ez, sajnos, nem nehéz. Az első pontban jelzett oktatási feladatokhoz azért nem kívánok részletesebben semmit hozzátenni, mert úgy gondolom, hogy méltatlan ezt a döntő jelentőségű stratégiai kérdést néhány sorban elintézni. Mindenesetre azt, hogy az önkormányzatok feladata a jövőben csak az oktatási épületek fenntartása legyen, de ehhez képest szükségesnek tartják „a pedagógiai programok kialakításában” az önkormányzatok „minél szélesebb hatáskörben történő bevonását”, nos ez az érintettek részéről bizonyára óriási ellenállást fog kiváltani. De hasonlóan teljesen kidolgozatlan az egészségügyi ellátásra vonatkozó feladati rész (lényegében négy sor). E mellett mellékesen szerepel a tűzoltóságok visszaállamosítása, illetőleg a közfoglalkoztatási feladatok önkormányzatokra bízása, érdemi indokolás nélkül. (A rend kedvéért: sajnos, én nem ismerem a katasztrófavédelmi törvény hivatkozott koncepcióját.)
Akkor meg kell kérdeznem, hogy mi a véleménye a vitaanyag szerint „tisztán önkormányzati” feladatokról?
Ezek a helyi közügyek olyanok, amely a leírtak szerint az önkormányzatoknál maradnának, mert „ott oldhatók meg gazdaságosan”, illetve „ezek ellátása finanszírozható biztonsággal”. Ez nem lenne egy rossz felfogás, és figyelemre méltó, hogy kitér a felsorolásban az általam említett településüzemeltetés néhány fontos elemére, mint például a közvilágítás, a köztemető vagy a közutak fenntartásával kapcsolatos feladatok. Jó lenne azonban tudni, hogy a különböző kommunális szolgáltatások további fontos területeivel mi történik majd. Hogy csak néhányat említsek közülük: hiányolom a kéményseprő-ipari szolgáltatás, a közterületek rendszeres tisztántartása, a települési hulladék kezelése kérdéskörét. De még inkább hiányolom a közvilágítást, illetőleg az egészséges ivóvízellátás biztosítását, amelyek így vagy úgy, de valakinek kötelező feladata kell, hogy legyenek, csakúgy, mint bizonyos közérdekű növényvédelmi, illetve állategészségügyi feladatok. Lehetséges, hogy mindezekre már kidolgozták, vagy a közeljövőben kidolgozzák a megfelelő megoldási elképzeléseket. Egy ilyen horderejű országos vitaanyagban azonban ezeket feltétlenül szerepeltetni kellene – akár utólagosan is, és legalább utalásszerűen.

Mai témánk az önkormányzati rendszer belső átalakításáról szóló minisztériumi anyag III. fejezete. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt azt kérdezem, egyetért-e azzal a megállapítással, hogy a belső átalakítás mára elengedhetetlenné vált, mert a rendszer fenntarthatatlan, ésszerűtlen.
Elolvastam többször is ezt a részt, és úgy gondolom, hogy különböző tények és ebből adódóan részigazságok keverednek. Nem tudnám megmondani, hogy mit kell pontosan belső átalakítás alatt érteni, és mi az, ami végül is e tekintetben fenntarthatatlan. Azt hiszem, hogy a szerzők ezt az ellentmondást maguk is érezték, hiszen végül is az átalakításba saját maguk is kevéssé értik bele a városokat és a megyei jogú városokat, holott a finanszírozás fenntarthatatlanná válásában – ha ez valóban igaz – az említett önkormányzati típusnak is igen komoly szerepe van. Gondolok itt elsősorban a jelentős mértékű eladósodásra. Emellett évek óta azt halljuk, hogy a pénzügyi ellehetetlenülés okozói a fővároson kívül különösen a megyei önkormányzatok. Ez egyébként a pénzügyi bevételek és kiadások nagyságrendjét tekintve természetes is. Ehhez képest az anyag a belső átalakítás fogalomkörébe elsősorban a községeket helyezi, másodsorban pedig a mára már szinte teljesen lepusztított, eszköz nélküli megyéket – vagyis fogalmazhatunk úgy is, hogy a „kisebb ellenállás” irányába mozdult el.

Az önkormányzati rendszer pénztelensége szerintem is a létező legnagyobb gond. Hadd hivatkozzam arra, hogy maga az anyag jelzi egyértelműen: a folyamatos feladatbővülés mellett az önkormányzatok finanszírozása csak az utóbbi 10 évben közel 1000 milliárd forinttal csökkent. Akkor miről is beszélünk? Magyarán, megítélésem szerint ismét csak az előző részben is már részletezett feladati rendszerhez kell visszatérni, pontosabban mindenféle megújulásnak az kell, hogy legyen az alapja. Ugyanis, ha bárki egy kicsit is belegondol, ilyen nagyságrendű pénzügyi veszteséget semmilyen rendszer nem tud komoly konfliktusok nélkül átvészelni. Valahol egyébként ezt az alapvető gondot az anyag készítői is érzik. De nehéz bármit is kezdeni mondjuk egy olyan megállapítással, hogy „értelmetlennek, szükségtelennek és pazarlónak tartjuk, hogy egymás mellett lévő, kifejezetten alacsony lélekszámú önkormányzatok ugyanazon feladatokat – ráadásul alacsony ügyszám mellett – lássanak el”. Ez nagy igazság lehet, de sajnos a magam gyakorlatából, ismeretéből nem tudok erre példát mondani, mert az „ügyszám” kitétel különösen zavaró, ez esetben legalábbis számomra nem értelmezhető.
Rátérhetünk akkor a községekre, hiszen ezek kaptak különösen nagy terjedelmet?
Azért nehéz szívvel, mert aki egy kicsit is ismer, jól tudja, hogy számomra a községek különösen szimpatikusak. Ezért azután az általános „célkitűzésekkel” természetesen egyetértek, még akkor is, ha nemigen látom a valódi tartalmát, illetve magát az elgondolást, hanem csak „kinyilatkoztatásokat”.
Például?
Természetes, hogy „meg kell teremteni a községi önkormányzatok számára a racionális működés feltételeit” – ahogy írja az anyag. És persze, hogy megkerülhetetlen az önkormányzati működés szabályainak „újradefiniálása”. De mindezeket hogyan? Arra viszont sajnos már van konkrét törekvés, hogy megtalálják az „optimális szervezeti méretet”. Ez adott esetben az egyesített önkormányzati hivatal lenne. Ezzel egyidejűleg a koncepció szerint az önálló polgármesteri hivatal a kétezres lélekszámot meg nem haladó településeken megszűnne. (Ezzel azután nyilván minden gond, pazarlás, törvénysértés megszűnne.)
Miért nem ért ön egyet ezzel?
Elsősorban azért nem, mert megint azt történik, hogy középpontba helyeznek egy olyan kérdést, amely akár jó megoldás is lehetne valamikor, csakhogy semmiképpen nem oldja meg a települési, ezen belül a községi önkormányzás alapvető problémáit. Ezt az anyag további ide vonatkozó része is jól tükrözi, amikor is az érdemi indokolás nélküli kétezres lélekszámot már „letudva” utal az önálló önkormányzásra nem képes települések problémájára, sőt foglalkozik az új községalakítás feltételeinek szigorításával is. Különösen az utóbbi a rendszer egészéhez képest kifejezetten perifériális kérdés, nem beszélve arról, hogy annak idején is a politika határozta meg a mai 300 fős limitet, a szakma kifejezett tiltakozása ellenére. Vagyis, beszélhetünk sok mindenről, de egy ilyen dokumentumban elsősorban az előzetesen már megfelelően súlyozott, valós gondok megoldását kellene előtérbe állítani. Mondjuk például azt, hogy először: mely feladatok maradjanak minden községi önkormányzatnál, másodszor: ezeket hogyan finanszírozza korrektül az állam.

Mai lezárásaként tudna említeni az anyag e a fejezetéből pozitív elemeket is?
Egyértelműen ilyennek tartom a helyi önkormányzatok társulásaira vonatkozó elképzelések egy jelentős részét, különös tekintettel az úgynevezett mikrotérségi körzetek széleskörű elterjedésére. Emellett azonban nagyon gondos előkészítést igényel a kötelező társulásokra vonatkozó részletes törvényi szabályozás előkészítése.”

Forrás:
Miről szól a vita? Interjú Kara Pállal, ETK Önkormányzati Klub, 2011. május 16.
Miről szól a vita? Interjú Kara Pállal – II. rész, ETK Önkormányzati Klub, 2011. május 23.
Miről szól a vita? Interjú Kara Pállal – III. rész, ETK Önkormányzati Klub, 2011. június 13.