„Ahogy azt a teljes előkészítetlenségből előre sejteni lehetett, a megyei és a fővárosi kórházak január elsejei államosítása sem zajlott zökkenőmentesen – igaz, nyilvánosan senki sem mert panaszkodni. A banki folyószámlák megszüntetése és a Magyar Államkincstárnál (MÁK) újak nyitása számos nehézséget okozott. A december 29-én kiutalt konszolidációs pénzek még a régi számlavezető bankokba érkeztek, ám azokhoz az intézmények már nem fértek hozzá. Némi átutalási költséget felszámítva a bankok a kérdéses összegeket végül a MÁK-ba küldték. Elektronikus utalási lehetőség híján a kórházak egyelőre csak papíralapú tranzakciókat hajthatnak végre, de ezek érvényességéhez most már a tulajdonosi jogokat gyakorló GYEMSZI engedélye kell. Több kórházban is attól tartanak, hogy a február 2-i bérfizetés csúszni fog, és tartalékok híján a kisebb beszállítók, szolgáltatók sem fogják tudni kifizetni a dolgozóikat. Azt pedig senki sem tudja, mi lesz a következménye annak, hogy a vagyongazdálkodás a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-hez került – hogyan lehet például kijárni egy festés engedélyezését? Mindez apróság ahhoz képest, hogy a minisztérium és az operatív kormányzásra felkent GYEMSZI megfeledkezett arról, hogy az uniós projekteknél nem elég a tulajdonosváltást egy semmitmondó „átadtam-átvettem” jegyzőkönyvvel lepapírozni, ahogyan ezt a kórházaknál tették. Többségében a megyék kötötték a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséggel az uniós támogatási szerződést, és fizették a Pólus program önrészét, mint ahogy a vállalkozók is az önkormányzatokkal szerződtek. Az emiatt megakadt finanszírozás a kivitelezőket leállásra kényszeríti, ez pedig további határidőcsúszást és költségnövekedést okoz. Mindezeken a GYEMSZI nem akadt fenn, kedden bejelentette, hogy a városi kórházak idén nyárra tervezett államosítását fél évvel előrehozzák.
Az adminisztrációs és könyvelési gondok nagyjából ismertek, ám a betegellátás beharangozott átszervezése egyelőre sokismeretlenes. A GYEMSZI íróasztalainál 8 nagytérségre osztották az országot, s mindegyik élére egy-egy Térségi Egészségszervezési Központot (TESZK) állítanak – egyenként 300 millió forintos költséggel. Egészségügyi berkekben az a hír járja, hogy ezen újsütetű intézményeknek nem sok mozgásterük lesz, mivel a vezetésükre kiszemeltek többsége nem Szócska embere, hanem a (helyi) fideszes vezetéshez kötődik. Ezzel párhuzamosan zajlik a kapacitások összefésülése, amiről annyit már tudni lehet, hogy eleve nem egyenlő eséllyel indulnak a nagytérségek. A „Nyugat-Közép-Magyarország” részeként meghatározott Buda lakosságára például az átlagosnál kevesebb gyermekgyógyászati és traumatológiai ellátóhely fog jutni. Úgy látszik, alapvető gondot okoz az elméletben annyira logikusnak tetsző progresszivitási – azaz ellátási – szintek meghatározása. A Semmelweis-terv megalkotói ugyanis abból a feltételezésből indultak ki, hogy az államosítással kiiktathatják a helyi érdekeket. Mostanra kiderült, hogy a helyi erőviszonyok változatlanul képesek felülírni a szakmai szempontokat. Legfeljebb most nem ágyszámokon vitatkoznak, mint 2006-ban, Molnár Lajos minisztersége idején, hanem azon, melyik intézmény milyen progresszivitási szintű minősítést és vele milyen finanszírozást kapjon. A betegek mindebből egyelőre azt érzik, hogy egy sor vizsgálatra csak 3-4 hónapos várakozással kapnak időpontot, s az egészségügyi dolgozók egyre morcosabbak, türelmetlenebbek.”
Forrás:
Kaotikus viszonyok az egészségügyben, Gáti Júlia, HVG.hu, 2012. január 22.
