Skip to main content
gazdaságtársadalom

Anti-Morozov, avagy ami történik az Interneten, és ami nem

Szerző: 2015. június 12.No Comments

„Jevgenyij Morozov közéleti ámokfutása megállíthatatlannak látszik. S noha legutóbbi, budapesti fellépésén a Stanford egyetem oktatójaként harangozták be, nem véletlenül nem tudományos ámokfutásnak nevezem, amit könyvében, cikkeiben és előadásaiban művel.

Tevékenységének ugyanis semmi köze a tudományhoz: állításainak nem az adja az értelmét, hogy minél finomabban és pontosabban megjelenítsen és érthetővé tegyen valamit a valóságból…A tudósítás [Lásd korábbi cikkünket. Szerk.] (illetve annak újabb és újabb tükrözései, másodközlései), ami napvilágot látott az előadásáról, nem üt el a korábbi Morozov-textusoktól, és kellőképp alaposnak tűnik ahhoz, hogy forrásmunkaként használjuk annak illusztrálására, miképpen működik ez a szellemi boszorkánykonyha, és milyen elképesztő távolságokra tudnak kerülni a valóságtól egyes állítások. Vegyük sorra a legkirívóbb eseteket, hogy illusztráljuk a teljes zűrzavart, és ne csak levegőbe beszéljünk.

1. „Egyenlőséget teremt a technológia?” – kezdte az előadását Jevgenyij Morozov, és gyorsan meg is válaszolta az induló kérdést: „Nem mindenkinek van egyenlő esélye az új technológia korszakában … az államok és az óriáscégek mennek előre, használják és kihasználják a technológiákat, miközben az egyes emberek, a civilek, a közösségek erre nem képesek, ők kimaradnak belőle …. nem értjük, hogyan is működnek a tech óriásvállalatok. „A cél a kattintás: így tud meg minél többet rólunk a rendszer, és így lesznek az ezt szolgáltató cégek még értékesebbek a hirdetőknek”… az online kommunikációs felületek, közösségi hálózatok nem a mi ellenőrzésünk alatt vannak, hanem magáncégek működtetik őket, akik profitálni akarnak belőlünk. „Erre vannak kitalálva, olyanok, mint a gyorséttermi kaják, a cél, hogy függővé váljunk.”

Nagy maszatolás, már induláskor is. Az egyenlőség és az esélyegyenlőség rögtön két különböző dolog, és e kifejezéseket a társadalom kedvezményezett és hátrányosabb helyzetű csoportjai közti viszonyra szoktuk alkalmazni. Az óriáscégek és az egyes emberek viszonyát a kölcsönös egymásrautaltság jellemzi: a cégeknek vásárlóra és rajtuk realizált profitra, a vásárlóknak termékekre és szolgáltatásokra van szükségük, amelyért fizetni is hajlandóak. Az általános értelemben használt „új technológiák” – amelyekből természetesen NEM maradnak ki az egyes emberek és közösségeik, hiszen ők a legfőbb használók – egy nagy bakugrással egyszerre már csak a technológiák egyik főtípusának egyik alosztályát jelentik, a közösségi hálózatokon zajló kommunikációs-és tranzakciós forgalom gépi követését lehetővé tévőket. És itt ki is derül rögtön, mi a baj Morozov mesebeli és teljességgel hamis világával. Ebben ugyanis tehetetlen/gyanútlan/felkészületlen fogyasztók és a profitért mindenre képes ördögi cégek néznek szembe egymással. A fogyasztó, ha értéket kap, megfelelő áron, elfogadja azt, hogy a szolgáltatást biztosító cég profitot realizál, bárhogy is igyekszik ezt Morozov ősbűnnek beállítani, és a cégek ellen uszítani („belőlünk profitál, értitek, elnyomott fogyasztótársaim?”). Sőt: nem is azért léteznek ezek a szolgáltatások, mert szükséged van rá, mert ez neked jó, hanem azért, mert egy sátáni terv téged függővé tett, akaratod ellenére. Duracell-nyuszi vagy, fogyasztó: kattints minél többet, így teszed értékesebbé a cégeket. Nem is kellett karikírozni, csak lefordítani a zagyvaságba torkolló végletes leegyszerűsítéseket. Morozov nem látszik tisztában lenni vele, hogy nem a kattintás vagy a fogyasztóadatok másodértékesítése az egyetlen üzleti modell, amely e cégeket élteti (az Apple-t egyébként egészen biztosan eleve nem, őket a készülék-eladásaik húzzák, főleg az iPhone). A kattintás-szám növelése sem „a” cél, hanem más, fontosabb céloknak alárendelt kiegészítő cél. A képletből kihagyott felhasználók kontrollja pedig igenis létezik, a cégek és a technológia felett is. Olyat csak a jó hátasáról mindig egy irányba néző lovas mond, hogy „megadjuk magunkat a Szilícium-völgy cégeinek”. A cégek felett a fogyasztók a viselkedésükkel gyakorolják az ellenőrzést: elég, ha a keresők vagy a közösségi média világában megfelelő fogyasztói érdeklődés híján elhullott cégek tetemeire utalunk az út két oldalán. Az nem jó válasz, hogy ők nem voltak elég ördögiek, vagy nem tudtak hatékonyan függővé tenni téged: jól tudható, hogy az okok ennél jóval összetettebbek. Ha az inkriminált cégek gazdaságtörténetének naplóját valóban forgatná Morozov, tudná, hányszor és miért álltak a bukás szélén, hogyan és miért keveredhettek ki nehéz szituációkból, most kik a kihívóik, és milyen alternatív technológiák leselkednek rájuk.

2. „A Google, a Facebook és az Apple … egyes kütyüi, alkalmazásai … azt is tudják, hova megyünk, mit olvasunk, mire keresünk rá, mi érdekel minket. „A Google tíz éve ül az adataimon: tudja, mit csináltam az elmúlt tíz évben, szinte azt is tudja, mit fogok a következő tízben.” (Ugyanezt a budapesti Brain Bar rendezvény egy másik szpáhija, Steve Fuller így fogalmazta meg: Mark Zuckerberg talán jobban tudja, hogy ki vagy, mint te magad.”)

Morozovot nem menti fel, hogy itt csak visszasugározza egy felületes, sok más szerző által is gerjesztett, végiggondolatlan és a rendszerszerűséget nélkülöző gondolatmenet pánikkeltő végeredményét. Kezdjük avval, hogy a kütyük és az alkalmazások nem tudnak semmi mást, csak programozott feladatuknak megfelelően rögzíteni hálózati eseményeket. Ezekhez olykor algoritmusok kapcsolódhatnak, amelyek bizonyos mintázatokhoz „ha – akkor” szerkezetben rendelnek beavatkozásokat , evvel a felhasználók általában személyre szabott ajánlások vagy árazás formájában szembesülnek. Arról, hogy a fogyasztó autonóm döntéseivel kapcsolatban mindez hordoz-e veszélyeket, milyeneket, vannak-e technikái evvel szemben, arról lehetne beszélni, különböző gyakorlatok és ellengyakorlatok tapasztalatai alapján. Morozov nem ezt teszi, hanem ránk erőlteti egy „alany” fenyegető képét, hol „rendszernek” nevezve, hol afféle „cégagyat” (corporate mind) vizionálva, „aki”, mint ellenérdekelt, ördögi intelligencia, ül valahol a távolban, figyel, és tudja, mit teszel, miért, és ebből mi következik majd a jövőbeni életedben, hogy ahhoz igazíthassa még ördögibb terveit. Nehéz Zuckerberget is elképzelni, mint Xavier professzort, aki mutánsvadász sisakjában éppen előrejelzéseket tesz Morozov és Fuller következő tíz évére. Először is: ami történik ezekben a rendszerekben, bármennyire is fáj ez a médiaparipák hátán ülőknek, az személytelen és egyáltalán nem intelligens, nem tételez fel veled ellenérdekű tudatot. Nem görnyed napestig monitorok felett egy-egy szörnyű homunculus, hogy magát Morozovot vagy Téged, jámbor fogyasztó, személyesen vesézzen ki az online szokásaid alapján: ehhez annyi homunculus kéne, ahány „megfigyelt”. Ezt talán tudják Morozovék is, de csalnak, máskülönben nincs borzongató üzenet. Különösen az „általuk” tíz évre előre ismert jövő fenyegető víziója nevetséges: néhány múltbéli online tett (vásárlás vagy érdeklődő kattintás) alapján hogyan is lehetne előrejelzést tenni egy olyan fogyasztói viselkedésről, amelynek nagy része még nem létező vállalatok még nem ismert szolgáltatásainak vagy termékeinek teljességgel felmérhetetlen szabályok mentén történő használatáról szól, jócskán átalakuló kulturális és társadalmi környezetben? Zuckerbergnek meg a homunculusainak is számtalan jobb dolga van, mint hogy profilt alkosson Rólad, és jobban tudja, ki vagy.

De maga ez a „náluk vannak az adataid, szorongj”- mantra is felháborító leegyszerűsítés. Online tranzakciós lábnyomod nem Te vagy, a magad gazdagságában és teljességében, hanem az csak az, ami: személytelen jelsor, amelyeket algoritmusok próbálnak, anonim és aggregált módon, más jelsorokkal együtt, értelmes mintázatokká formálni, amely az értékesítés komplex folyamatában olyan vállalati előnyre formálható, amely csak akkor működik, ha a fogyasztónak is személyes értéket ad. Ebben Te, Rettegésre Kondicionált Fogyasztó, személyiségednek csak töredékével vagy jelen, ahonnan bárki, bárhogyan indulna el visszafelé, fontosabb rétegekhez, pillanatok alatt eltévedne. Néhány napja az E-bayen keresztül, Ausztráliából rendeltem pár iPhone-os képernyővédő fóliát a legkisebb lányomnak, egy fülhallgatót meg a középsőnek. Ehhez a megrendeléshez az ékszer a legnagyobbnak, a cipő a fiamnak, és néhány filléres, de szép porcelán fogpiszkálótartó a gyűjteményembe, magamnak. már Kínából indult útnak. Ha létezne a túloldalon homunculus, aki csendben a profilomat építgetné, most azt gondolná rólam, hogy 45-ös lábméretű, metroszexuális zeneőrült vagyok, okostelefonok nagyfogyasztója, aki porcelán használati tárgyak viszonteladásával foglalkozik. És még csak nem is vetette össze a Facebook-profilommal, ami amúgy nincs… A Google, a Facebook és az Apple nagy cégek. Nem tudnak azok semmit se Rólad, kedves fogyasztó, ne aggódj, Morozov bácsi csak ijesztget. Nem személyedben érdekled őket. Nincs nekik semmiféle erőforrásuk, hogy Veled foglalkozzanak. Számukra jóval hasznosabbak azok a viselkedési makromintázatok, amelyek birtokában finomítani tudják az algoritmusaikat, amelyekkel még jobb szolgáltatásokat tudnak nyújtani neked, a még több profit reményében. Te pedig vagy hűséges vagy hozzájuk, és fizetsz, amíg jó neked, vagy elpártolsz tőlük, ha valami nem tetszik, és ha sokan tesznek így, akkor rossz nekik. Az meg már-már szánalomra méltó, ahogy a varázsló előhúzza kalapjából a nyuszit:

3. „mi lesz, ha megtudod a szomszédodról, hogy ő egészségtelenebb életmódot folytat az adatok alapján? Ilyenkor mindenki felteheti a kérdést: miért is fizetünk ugyanakkora adót, egészségügyi hozzájárulást?”

Egy gondolatmenet, amely arról szól, hogy az óriáscégeké az egyre nagyobb adathatalom a fogyasztókkal szemben, akik „a” technológiából nem profitálnak, egyszerre csak kapunk az arcunkba egy példát, amiben a technológiai hatalom birtokosa az egyén, aki egy másik egyénnel szemben érvényesíti adathatalmát, akkor ez most hogy is, Jevgenyij? Lehet, hogy kicsit bonyolultabb a kérdés, és nem a technológia meg az óriáscégek az érdekesek, hanem azok a mechanizmusok, amelyek alapján különböző erők és érdekek különböző társadalmi alrendszereket különböző irányokba alakítanak? Ahol van például olyan problémaszeglet is, ahol bizony feltehető ilyen kérdés: tényleg, hozzájárulhat-e valami a közadatok világában ahhoz, hogy a köz-teherviselés (adózás) során figyelembe vehetőek legyenek a személyes, egyedi sajátosságok is?

4. A már létező Uber működésére is kitért: az utasok és a sofőrök értékelhetik egymást, vagyis rangsor alakul ki közöttünk. „Majd egyszer a munkaerőpiacon, a biztosítónál vagy a bankban is ilyen értékelések alapján mérettetünk majd meg?” – kérdezte Morozov, aki szerint nem értjük még, hová vezethet ez az egész fejlődés. „Most Google, Uber, de mi lesz még?”

Nem baj, ha nem ijedünk meg, hogy jaj, mi lesz még? Milyen olyan új vállalat érkezik, amelyik olcsóbban, jobbat, a korábbi monopóliumokat megkerülőt, közösségibbet nyújt majd? Mi is a baj a kölcsönös értékeléssel? Hogy nyoma marad a viselkedésnek, oda és vissza? Hogy ennek alapján sofőrök és utasok kieshetnek a pikszisből? Nem jobb a piacon kívüli kényszerek helyett (amelyeket mondjuk az állam testesít meg) az érintettek saját szabályozó rituáléja? Van egy rossz hírünk is Morozovnak: a bankok már régóta, egyoldalúan, Uber nélkül is mérik az ügyfeleiket korábbi tranzakcióik alapján, és igyekszenek kiszűrni a „rosszakat”. Milyen érdekes, hogy akkor tévednek általában, amikor nem elég személyre szabott, nem elég konkrét a vizsgálatuk, túl szűk a mérlegelésbe bevont információk köre. De sajnos mi nem értjük még, hová vezet mindez, ezért Morozov megmondja. Az óriáscégek átveszik az állam helyét.

5. Az államok rengeteg adatot tudnak rólunk, de messze nem tudják olyan jól hasznosítani azokat, mint a tech cégek. A cégek azt mondhatják az államnak: „Add nekünk az adatbázisaidat, majd mi megoldjuk a problémáidat”. „Egyszer ezek a cégek talán átveszik az államok helyét – és az államok még nem is érzik, nem is értik ezt”. Az államok és az óriáscégek szépen együttműködnek, ez megy tovább a jövőben is… „a nagy cégek a jövőben szinte jóléti államokként fogják eladni magukat”.

Ha az Olvasó érzékeny a finom nyelvi szerkezetekre, itt már valóban fizikailag érzi az abszurd jelenlétét. A cégek azt „mondhatják” „egyszer talán” a „jövőben szinte” – mit is kezdjünk mindezzel, ha ezt fontos üzenetként, és nem a Morozov-féle mesevilág filmforgatókönyveként akarjuk értelmezni? Mit lehet komolyan venni mindebből, ha tudjuk, hogy a valóságban mindenre létezik példa az adatok állami hasznosításában: arra is, hogy rosszul hasznosulnak, arra is, hogy jól, arra is, hogy nyilvánossá teszik őket, arra is, hogy magáncégeket bíznak meg a kezeléssel az elmúlt időszak sokkal inkább szólt arról, hogy az államok, különböző okokra hivatkozva, a cégektől kértek hozzáférést az adataikhoz, és nem fordítva a hivatkozott óriáscégek folyamatosan tűz alatt vannak a kormányok és nemzetközi szervezetek által, és nemcsak adatkezelési politikájuk miatt.

Hogyan adhatnák el magukat az óriáscégek államként? Végiggondolta ezt egyáltalán Morozov: van joghatóságuk? Adót szednek? Erőszakszervezetekkel szereznek érvényt a törvénynek? Szolgáltatnak állampolgári jogon? Az, hogy analógiásan valahol valamit csinálnak majdnem úgy, mint az állam, nem azonos azzal, hogy átveszik az állam helyét. De úgy csinálni, mintha egy elképzelt gondolatmenet maga lenne a kibontakozó valóság, mert így nagyobb a durranás, mert ezt veszik át a főcímek majd, nos, elég ízléstelen.

6. Morozov egy finn példát hozott fel, ahol egy lokális okostelefonos alkalmazással szerveznek kisbuszos tömegközlekedést a ritkán lakott környékeken. „De hogy fognak ők a nagyokkal versenyezni?” – tette fel a kérdést.

Sehogy, válaszoljuk meg, ez teljesen ide nem való kérdés. Nem akartak, nem akarnak, és nem is fognak akarni versenyezni velük. Itt éppen egy speciális technológiai megoldás egy adott közösség speciális céljait szolgálja remekül, még cég se kell hozzá. Számos hasonló telekocsi-alkalmazást ismerünk. Most még csak abba a résbe lépnek be, hatékonyan, ahová a nagy cégeknek költséghatékonysági okokból nem érte meg belépni. De egyre több helyen látjuk majd viszont, hogy a tömegpiacon is hatékonyabbak a közösségi megoldások.

7. „A Stanford oktatója szerint Európa nem érti meg a kihívás lényegét. Brüsszel egy második Google-t akar, de ez nem fog menni”.
Brüsszel, ha eddig nem tette volna, itt már a hasát fogja a röhögéstől. Dehogy akar ő második Google-t, hogyan is tudna saját ellencéget építeni egy politikai szervezet? Az, hogy egyébként az európai kulturális örökség digitalizált tartalmaihoz való hozzáférés útjai között szeretne minél több olyat látni, amely nem függ a Google üzletpolitikájától, már más kérdés. Erről lehetne beszélni, de az nem olyan érdekes Morozovnak. Az értetlen Európa, na, ez így sokkal ütősebb.

8. „El kell fogadnunk az új technológiát, de egyúttal magunkévá is kell tenni azt, hogy az óriáscégek ne sajátíthassák ki azt a maguk számára” – zárta szavait a Brain Bar Budapesten Jevgenyij Morozov.

Programja máris teljesült. Az új technológia elképesztő tempóban járja át az élet minden szegletét. Egyénekét, közösségeikét, intézményeikét. A tudományt, az oktatást, a nagy szervezetek és az NGO-k világát. Morozov ismerhetné például, hogy mondjuk egyedül a korral lépést tartó jótékonysági szervezetek hányféle, előremutató információtechnológiai megoldást vontak már be a mindennapi munkájukba. Egy friss jelentés3 tíz kiemelkedő felhasználási módot és eszközt sorol fel, mindannyiunk okulására. Mobil eszközöket (tableteket, okostelefonokat), emberek és dolgok követésére alkalmas GPS-t, földrajzi adatokat megjelenő digitális térkép-eszközöket, közösségi médiát és online önkéntességet (crowdsourcing), adatmenedzsment-megoldásokat, rádiót és televíziót, fordítóeszközöket, felhő-technológiát, mozgatható (bárhová telepíthető, azonnali összeköttetést lehetővé tévő) hálózatot, távvezérlésű repülő eszközt (drónt). Az óriáscégek nem kisajátítani akarják a technológiát, hanem azt szeretnék, ha minél többen használnák az övékét (ráadásul nem feltétlenül technológiájukkal, hanem üzleti modelljükkel vagy design-forradalmukkal hódították meg a piacot). A technológia amúgy sem egy olyan dolog, amit könnyű bárkinek is kisajátítani. És nem azért, mert sötét zugokban ott leselkednek megmentőink és végső reményünk, a hackernép, hogy megvédjenek minket az ármányos államoktól és cégektől. Hanem éppen azért, mert minden új technológia a kommodifikáció esélyét hordozza: a harc ugyanannak a technológiának a sokféle használhatóságáért és még újabb technológiák kifejlesztéséért folyik.

Nincs szükségünk önjelölt prókátorokra, akik ilyen módon akarnak megvédeni minket az óriáscégektől, mint Morozov. Ezernyi valódi kérdés vár válaszra, azokra kellene koncentrálni. Az, ha bolond lyukakból még bolondabb szeleket fújunk, nem vezet sehova.”

Forrás:
Anti-Morozov, avagy ami történik az Interneten, és ami nem; Z. Karvalics László; IT Business; 2015. június 8.