Skip to main content
Internetközigazgatás: külföldönközigazgatási informatikamédiapolitikapolitikai informatikaszakirodalom

A héten olvastuk: digitális diplomácia – 2018. június 4.

Szerző: 2018. június 3.No Comments

A HÉT NEMZETKÖZI ÁLHÍRE – Színlelt újságíró-gyilkosság, visszafelé elsült fegyver. Íme, az új Ukrajna!
Az elmúlt héten a közdiplomácia, a digitális információs világ „csúcstörténete”, ehhez kétség sem férhet, a Babcsenkó-ügy lett. Az ukrán titkosszolgálat, az SZBU akciója, a Kijevben időző orosz újságíró színlelt meggyilkolása jelentős hullámokat keltett – fogalmazott a hétvégén a rejtélyes szerző, aki éppen a térség titkosszolgálati-geopolitikai akcióiról vázol fel – képzelt, de nagyon is elképzelhető – forgatókönyveket most megjelent sikerkönyvében. Nem véletlenül indítjuk témaismertetésünket éppen ezzel a hivatkozással, hiszen a megszólaló tulajdonképpen remek képviselője a „digitális diplomáciának”. Könyve abszolút 21. századi műfaj: „geopolitikai thriller”. Az író egyébként, aki vasárnap, váratlanul a nyilvánosság elé lépett, tudhat egy-két dolgot a nagypolitika világáról: a magyar honvédelmi tárca stratégiai elemző részlegét irányította évtizedeken át, közvetlen részeseként a NATO, illetve az EU terveinek és hadműveleteinek.
Ami pedig az ukrán államhatalom nagy port kavart „hadműveletét” illeti, Demkó Attila, a HM Védelempolitikai Főosztályának hajdani vezetője nem kertel: „ekkora veszteséget az ukrán hitelesség még nem szenvedett el. Véleményével koránt sincs egyedül. Az oroszbarátsággal aligha vádolható, viszont a hatalmat 2014-ben megragadó ukrán rezsimmel szemben mindig megengedő nyugati véleményformálók döbbenetét jól tükrözi a The Guardian egyik véleménycikke. „Ez a felelőtlen, piszkos trükk nem csupán Ukrajna szavahihetőségét ássa alá, hanem a tisztességes újságírás hitelességét is.” – vélik a piszkos hadműveletek világát elég jól ismerő britek.
Maga a történet „csupán”b ennyi: az ukrán államhatalom intézményei, jelesül a törvényességen őrködni hivatott ügyészség, valamint a biztonságért, békéért felelni hivatott állambiztonsági szolgálat zavaros, primitív akciót kovácsolt, amelyben „eljátszották” egy Kijevben élő orosz újságíró meggyilkolását. Azt volt a cél, hogy „bizonyítékot” szolgáltassanak arra, hogy milyen könyörtelen eszközökkel számol le ellenfeleivel Putyin elnök Oroszországa. Majd váratlanul, alig másfél nappal később, jó hangulatú sajtótájékoztatón számoltak be arról, hogy az egész csak kitaláció volt, ahogy manapság mondanánk: fake. Ettől kezdve az ukrán rezsim számára az ég világon semmi féle haszon, hozadék nem származhat ebből a rosszízű manipulációból, kár viszont annál több, ahogy azt a nyugati világ egyöntetű reakcióinak felvillantásával érzékeltettük az elején. Egyfelől tehát szimplán értelmetlen. És az még hagyján.
A megrökönyödött politikusok, véleményvezérek azonban rögvest vázolták a lehetséges – igencsak súlyos – következményt. Hogy tudniillik ettől kezdve hiába vádolják meg az oroszokat, azok majd egy legyintéssel intézik el a dolgot – és a nyugati közvélemény sem igen ad hitelt többé a vádaknak.
Van azonban az ügynek egy további, országhatárokon átívelő hozadéka. A primitív hatósági összeesküvésben ugyanis aktív közreműködői szerepet vállalt az állítólagos célpontként ügyködő orosz zsurnaliszta. Akit ellenzékiként tartanak számon, mivel gyakorta kritizálta írásaiban Putyint, és az orosz elitet. Hazájában azonban nem csak erről volt ismert. Mint a The Guardian cikkírója emlékeztet rá, ő az a publicista, aki szenvtelenül, részvétlenül kommentálta honfitársai halálát, ha azok, mint például a repülőszerencsétlenségben elpusztult katonazenekar tagjai, „a rezsimet szolgálták”. Kijevbe sem annyira Putyin haragja, mintsem hazája közvéleményének elemi felháborodása űzte őt. Most ezzel az akcióval vélhetően tovább csökkenti a liberális ellenzék, és „tényfeltáró” újságíróinak oroszországi népszerűségét. Amely, mondjuk talán így, már eddig sem verdeste az eget.
By Faking babchenko’s Murder, Ukraine has Smeared Itself; Sophie Pinkham; The Guardian; 2018. május 31.
Mi is az új Ukrajna?; Davis Authere (Demkó Attila); Mandiner; 2018. június 1.

Észak-Korea-USA, visszatérés egy hajdanvolt világ jól bevált diplomáciai eszközeihez
A fél világ külpolitikai elemzői, és főleg persze a digitális diplomácia lelkes tanulmányozói csóválták hitetlenkedve a fejüket a minap, amikor híre kelt, hogy Kim Jong Csol, volt hírszerzőfőnök, az észak-koreai Párt Központi Bizottságának alelnöke Washingtonba tart. A befolyásos politikus, akit az észak-koreai vezető „jobb kezének” is szoktak titulálni, afféle hamisítatlan, ódivatú követként érkezett az amerikai fővárosba, a hóna alatt egy hatalmas, lepecsételt borítékkal, benne a Kim Dzsong un által személyesen Trump elnöknek írt levéllel.
Egyszóval, mint a régi korok rejtelmes és sejtelmes diplomáciai világában, amikor a külpolitika aktív formálása még egy egészen szűk, kiválasztott kaszt felségterületének számított, és a dolgok intézése, mi több, elintézése kizárólag a személyes találkozókon és tanácskozásokon állt, vagy bukott. Hová lett a Twitter, az e-mail? Hová tűnt a 21. század villámgyors és nyílt színen zajló diplomáciájának szinte már megszokott eszköztára?
Azt gondolom, hogy a két Korea, és persze az újraegyesítés témájára súlyos árnyékként telepedő Egyesült Államok közeledésének folyamata a nagy geopolitikai színpad legérdekesebb és legtanulságosabb idei előadása lesz! Már eddig is számtalan bölcsességet juttatott az ember eszébe a történések sodra. Például, amit a múlt héten említettünk, hogy tudniillik az ember okosabban teszi, ha nem dől be a saját maga által gyártott sztereotípiáknak. Tehát: az, aki a világpolitika grundján nem hajlandó a mi térfelünkön játszani, az attól még nem feltétlenül bolond, még kevésbé dühöngő őrült. És még csak véletlenül sem ügyetlen.
Ez a hét újabb tanulsággal szolgál, most éppen nekünk, a külkapcsolatok digitalizálását, facebookosodását és twitteresedését kutató és tanulmányozó szakembereknek. Tehát: a világ az maradt, ami mindig is volt. A technika, az eszközök beépülnek ugyan a mindennapjaink folyton változó gyakorlatába, de nem teszik mintegy zárójelbe a lényeget. A digitalizáció révén nyílhatnak új csatornák a külkapcsolatok számára; új „köznépi” szereplők tömegei kapcsolódhatnak be a technicizált „népi diplomáciába”. Változhat a stílus is, gyorsulhat a tempó is. De, ott ahol szüksége, és akkor, amikor arra valós igény támad – akkor továbbra is felkerekednek, személyesen a követek, a zsebükben lepecsételt borítékba zárt, írott üzenetekkel.
A két Korea közeledése tényleg iskolapéldaként mutatja, hogy a nemzetközi kapcsolatok formálása egy olyan, többnyire hihetetlenül összetett folyamat, amelyben az eszközök és csatornák egész palettáját használják a szereplők. Néha a modern világ harsogó, magamutogató nyíltságával. Ilyen volt például az olimpiára átvezényelt, gyönyörű lányokból álló észak-koreai szurkolócsapat „mosolyoffenzívája”. Néha pedig régmúlt korok diszkrét félhomályát idézve. Ahogyan most beszélget az észak-koreai személyes megbízott, csendes amerikai éttermek sarokasztalánál, az USA külügyminiszterével. Ha a helyzet, a koreográfia úgy diktálja, akkor a világ színe előtt, Twitteren üzengetnek egymásnak néhány szavas trágárságokat a politikusok. Amikor azonban azt követeli meg a lépések súlya, tétje, akkor szépen megfogalmazott, higgadt levélben vándorolnak az információk.
Egy szó, mint száz: ne dőljünk be senkinek! A kibertér, Twitter, Internet, okostelefon hozzáépül a diplomácia fél évezredes gyakorlatához, átalakítja azt, segíti, néhol felgyorsítja – de nem küldi azt a történelem sűlyesztőjébe.
US-North Korea Letter Diplomacy is a Throwback to a Different Era; Calvin Woodward; NBC; 2018. június 1.

A digitális diplomácia kérészéletű fellángolásai
Kedvelt és becsült szerzőnk, a digitális diplomáciai témájának egyik leg figyelemre méltóbb kutatója, az izraeli Ilan Manor visszatért! Mármint hasábjainkra. Legfrissebb tanulmánya, amelyet most szemlézhetünk, különösen érdekes témát feszeget: mi az oka annak, hogy a digitális diplomácia világának megannyi kezdeményezése – a lelkes, hurrá optimista rajtot követően – hamarosan csendben elporlad? Mert az szinte minden szemlélőnek szemet szúrt már: a külügyi apparátusok lelkes e-diplomáciai kezdeményezéseinek egy jó része nem éli túl a néhány hónapos időtartamot sem. Az okok feltárása persze koránt sem könnyű, hiszen jó néhány szempont játszhat közre a projektek gyors kimúlásában, de feltétlenül szükséges. Nézzük hát, mire hívja fel a figyelmet a siker- (vagy kudarc-) tényezők tekintetében Manor:

* A digitális diplomáciai projektek nem működhetnek a megfelelő erőforrás-ráfordítás nélkül.
A kutató az Izraeli Külügyminisztérium, a téma közismert úttörője egyik projektjét említette példájában. Az Öböl-menti országok – tehát az Izraellel hivatalos diplomáciai kapcsolatban nem álló, sokszor ellenséges média-közeggel jellemzett arab régió – közvéleményét közvetlenül elérni célzó „Digitális Nagykövetség” a Twitterre települve kívánta megszólítani az arab közösségeket. A tudomány és a kultúra közérdeklődésre számot tartó témáival olyan „semleges” területet építettek volna a virtuális világban, ami ténylegesen egyfajta hídként köthette volna össze az egymáshoz hagyományosan nem túl barátságos civilizációkat.

A 2015-ben indított program mára érezhetően visszaesett: alapvetően a tájékoztatást megcélzó, egyoldalú csatornaként üzemelő, tehát mintegy „21. századi csatornán, de 20. századi módszerekkel operáló” vállalkozássá szerényedett. Manor alapvetően abban látja a részleges kudarc okát, hogy az izraeliek nem szántak elég erőforrást a Twitter Nagykövetség folyamatos üzemeltetésére. Márpedig, az eredményes online jelenléthez gyártani kell a tartalmakat, nem kis részben infografikákat, videoanyagokat. Különösen fontos a digitális világban: a hozzászólókat nem lehet – megfelelő erőforrás híján – válasz nélkül hagyni.

* Az üzemeltetők személyében bekövetkező cserék visszavethetik a projektet.
Nem tesz jót egy digitális projekt sikerének, kiegyensúlyozott működésének az üzemeltető „személyében” bekövetkezett változás. Márpedig, a demokratikus államokban ez cseppet sem szokatlan fejlemény. Manor a kanadai külügyi szervezet digitális projektjének alakulását idézi. A korábban nagy lendülettel meginduló programot erősen visszavetette a kormányváltás, mikor a konzervatív Stephen Harper miniszterelnöksége idején bevezették azt az eljárási szabályt, hogy minden online kommunikációt a miniszterelnöki hivatalnak kellett jóváhagyni. Justin Trudeau megválasztása gyökeres fordulatot hozott e téren: az előzetes jóváhagyás eltörlése alaposan fellendítette a kanadai diplomaták digitális tevékenységét. Érdekes ellentmondás, hogy ugyanakkor ez a szabadabb eljárási légkör elsorvasztotta az (iráni közvéleményt megcélzó) Digitális Köztér projektet! A külügyi szakemberek úgy vélhették: minek erőt, időt pazarolni valami új digitális csatornára, mikor végre kötöttségek nélkül használhatják a „hagyományos” Facebookot, Twittert!

* A célközönség megértésének hiánya végzetes lehet.
A 2015-ös év másról is nevezetes. Ekkor határozta el a Hamasz, hogy Twitteren nyílt kérdés-válasz lehetőséget szervez annak érdekében, hogy szélesebb körben kiterjessze elérését. A hozzászólók valóban szabadon kérdezhettek a szélsőséges szervezet politikai hitvallásáról, ám a beszélgetést hamarosan eltérítették az erőszakos hozzászólók (magyarul trollok). Ebben izraeliek épp úgy jeleskedtek, mint arab posztolók. A kétoldalú párbeszédcsatornát lényegében eltömítette a gyűlölet. Ez jól mutatja, hogy a Hamasz, miközben kommunikációs nyitást tervezett, nem számolt az online közvélemény gyúlékony, nem ritkán erőszakos jellegével.

* A digitalizációban rejlő lehetőségek túlbecsülése rövid úton vezethet kudarchoz.
A túlzott elvárások egyik példájaként hozta fel Ilan Manor az USA Külügyminisztériumának egy korábbi kezdeményezését. A szervezet Twitter-csatornáján indított „Think Again Turn Away” elnevezésű programja az ISIS terrorszervezet által elkövetett erőszakos cselekmények bemutatásával szerette volna leleplezni az Iszlám Állam toborzó-törekvéseinek mögöttes világát. A program tervezői arra számítottak, hogy a Twitteren közvetített üzenetek megváltoztatják majd az emberek világképét, és egyben befolyásolják viselkedésüket is (nem állnak be az ISIS-hez). A terv gyakorlatilag kudarcba fulladt, jól mutatva, hogy a közösségi média, önmagában, aligha alkalmas az emberi viselkedés befolyásolására.

* A közönség gyorsan változó igényeihez való igazodás elmulasztása nem sok jóval kecsegtet.
A közösségi médiumok népszerűségének rohamos növekedésével, a fiatalabb korosztályok egyre inkább online kezdték beszerezni az őket érdeklő információkat. Az amerikai diplomáciai testület tagjai erre rászoktak a közösségi médiumokon való publikálásra. A nyomtatott sajtó helyett az internetes csatornákon tették közzé véleményüket. Aztán a tavalyi év megváltoztatta a hírfogyasztási szokásokat: az álhír hisztéria kirobbanásával és elharapózásával éppen a fiatal korosztályok kezdtek kételkedni a közösségi médián terjedő információk hitelességében (és áramlottak vissza a hagyományos sajtótermékek táborába). Másrészt a fiatal felhasználókat a platformok gyakori váltogatása is jellemzi. Ezeket a gyorsan változó online divatokat a külügyi szervezetek csak nehézkesen tudják követni.

Összességében elmondható: a digitális diplomácia csatornái és gyakorlatai különösen érzékenyek a változásra. Ez a nehezen kiszámíthatóság pedig gyakran fordítja a kísérletező diplomatákat abba az irányba, hogy felhagyjanak modernizációs kísérleteikkel.
Why Are Digital Diplomacy Initiatives Short-Lived?; Ilan Manor; Exploring Digital Diplomacy; 2018. május 28.

Közdiplomáciai programok optimalizálása. Hogyan csinálják a legjobbak?
Az ACPD, az USA Közdiplomáciai Tanácsadó Bizottsága az észak-amerikai külpolitikai gondolkodás egyik legjelentősebb háttérintézménye. A nagy múltú és megkérdőjelezhetetlen szalmai tekintélyű kongresszusi testület a közelmúltban átfogó felmérést végeztetett a tanácsadói szakma egy hasonlóan nagy presztízsű szervezetével. Az M&C Saatchi World Services 17 ország diplomatáit, külügyi szakértőit megszólaltató tanulmányában arra kereste a választ: milyen kutatási módszerek, milyen hatásvizsgálati eljárások segíthetnek a nemzetközi kapcsolatokban mind nagyobb szerepet játszó közdiplomáciai-, illetve kulturális diplomáciai kezdeményezések optimalizálásában, sikerre vitelében.
A tanulmány főbb megállapításai a következők:

  • A közdiplomáciai szereplőkről:
    • erős rivalizálás a témával foglalkozó szereplők között;
    • a különböző szereplők eltérő programjaik és kezdeményezéseik hatásvizsgálatára jelentősen eltérő mérőrendszereket használnak;
    • rövidtávú politikai célok és motivációk hátráltatják az értékelési folyamatok megalapozottságát;
    • a digitális adattömegek használata különböző platformokon használható mérőrendszerek alkalmazását teszi lehetővé;
    • a szereplők zöme megelégszik a „digitális hiúságmérő” eszközök, azaz a felszínes „eredményességi-hatásossági” visszajelző rendszerek alkalmazásával;
    • a szereplők előszeretettel használnak fel globális (ill. ország-szintű) mérőszámokat, miközben ezek módszertani és mintavételi alapjai sokszor kétségeket vetnek fel;
    • a közdiplomáciai szektor szereplői ugyanakkor egyetértenek abban, hogy a programokra vonatkozó értékelési adatok növeli a programok célzottságát és eredményességét.
  • A közdiplomáciai témájú kutatásokról:
    • az egyes országok egyre változatosabb célközönségeket igyekeznek elérni közdiplomáciai programjaikkal;
    • szinte áttekinthetetlenül változatos kutatási- és mérési eszköz-paletta használatos a különböző közdiplomáciai kezdeményezések értékelésére;
    • az adatok arra utalnak, hogy a legtöbb program-értékelési mérési tevékenység a felszínes „hiúsági adatok” gyűjtésére koncentrál.
  • A közdiplomáciai programok értékeléséről:
    • a közdiplomáciai programok mérését egyelőre erősen hátráltatja több általánosan érvényesülő tényező: a.) hiányzik a világos kapcsolódás a közdiplomáciai programok és a nemzeti érdeket szolgáló politikai-gazdasági lépések között; b.) túlságosan erős a rövidtávú, közvetlen eredményekben érdekelt mérési rendszerek vonzereje; c.) különböző szereplők eltérő értékelési rendszereket alkalmaznak.
    • a kutatási adatgyűjtés elterjedt és széleskörű, de ritkán végzik stratégiai tervezettséggel;
    • az eredményesség mérésére szinte kizárólag elégedettség mérési-, illetve részvételi adatok szolgálnak;
    • ritka az az eset, amikor az értékelések a célcsoportok hosszú távú vizsgálatához kapcsolódnak;
    • az értékelések rendszeressége nélkülözi a szisztematikusságot.
  • A közdiplomáciai szektor szervezeti tanulásáról:
    • a közdiplomáciai szektoron belüli szervezeti tanulás többnyire esetleges, ill. közvetlen érdekek által motivált;
    • néhány példa azonban akad kiemelkedő, stratégiai szemlélettel felépített tanulási rendszerekre is.

Optimizing Engamement. Research, Evaluation and Learning in Public Diplomacy;
Gerry Power,M&C Saatchi World Services Research; US Department of State; 2018. május 1.
A tanulmány teljes terjedelemben letölthető az alábbi címen: https://www.state.gov/documents/organization/281616.pdf (PDF)

Felbélyegzett képes levelezőlap: a digitális világban sem veszett ki az élő kapcsolatok varázsa
Egy kicsit feljebb elgondolkodtató tanulságként idéztük: a levél, ez a lassú, ódivatú, kézzel írott üzenetközvetítési forma a jelek szerint korántsem ment ki a divatból, még napjaink elektronikus játékszerek köré épülő e-diplomáciájában sem. Most egy további példával szeretnénk bizonyítani: nem csupán funkcionalitása változatlan, de a jelek szerint emberi vonzerejét is sikerrel őrzi az írott, postán szerteküldött üzenet. És a hagyomány prímán felhasználja a 21. század technikai lehetőségeit, a maga komótos, jól bevált eszközei kiegészítésére!
A 21. századi, szinte népi diplomáciává szélesedő külkapcsolatok szakemberei rögtön felkapják a fejüket, ha rábukkannak a Postcrossing webhelyre. Pedig, sok látnivaló, mármint vizuális értelemben, nem nagyon akad itt. Mondhatnánk úgy is, jóindulattal: erősen letisztult formavilág jellemzi az oldalt. Hanem a tartalma, az felpezsdíti a szemlélőt, amennyiben a világban szerteszét élő emberek közötti kapcsolatépítés az érdeklődési területe!
A Postrcrossing ugyanis egy képes levelezőlap-csereberélő webhely. Pontosabban: a weboldal csak összehozza a világ távoli pontjain lakó embereket, potenciális partnereket, levélcímeket, érdeklődési témákat biztosítva nekik. Akik aztán elballagnak a sarki trafikba, képeslapot vesznek, azt kézzel megírják, bélyeget ragasztanak rá – és feladják személyesen sohasem látott levelező partnerüknek.
A kezdeményezés – egy portugál férfi tíz évvel ezelőtti ötlete – frenetikus sikerré nőtte ki magát. Mára a regisztrált felhasználók száma bőven meghaladja a 725 ezret. A szakértők állítják: ez az egyik legsikeresebb kulturális diplomáciai program, ráadásul olyan, amelyik tényleg a hétköznapok részévé teszi a nemzeteken átívelő kapcsolatépítést. Amelynek főszereplői, nagykövetei egyszerű közemberek.
Putting Your Stamp on International Exchange; Alison DeGulde; US Center on Public Diplomacy; 2018. május 24.
Postcrossing

KÖNYVSZEMLE – ÚJ MEGJELENÉSEK
Noble, Safiya Umoja. (2018): Algorithms of Oppression. How Search Engines Reinforce Racism. New York, New York University Press.
Az utóbbi időben egyértelműen erősödni látszik a közbeszédben a „nyelvi kultúrharc”, az amerikai szóval „PC”-nek, azaz „politikailag korrektnek” tekintett kifejezések terjedése és terjesztése. Az elmúlt évek egyértelmű ilyen fejleménye – természetesen a legalább ennyire divatos, nemmel, nemiséggel, szexualitással kapcsolatos szavakhoz kapcsolódó ádáz, néha egyenesen hisztérikus beszédharcok mellett – az emberi fajokhoz, fajtákhoz, rasszokhoz köthető kifejezések megkérdőjelezése, tiltása. A „szavak harca” ma már elsősorban a kibertér csatornáin zajlik, nem csoda hát, ha a közösségi média platformokra költöző digitális diplomácia is mind gyakrabban szembesül ezzel a technikainak látszó, de valójában egyre lényegibb problémával.
Az ezen a héten olvasásra ajánlott könyv – egyébként éppen, hogy kikerült a nyomdából – ezt a ma már megkerülhetetlen, sok szempontból nyugtalanító nyelvi küzdelmet prezentálja, ráadásul egy igazán érdekes összefüggésben.
A fiatal szerző, Safiya Umoja Noble, a Dél-Kaliforniai Egyetem világhírű Annenberg Kommunikációs Központjának oktatója új könyvében megkérdőjelezi azt a közkeletű feltételezést, hogy az olyan széles körben használt internetes keresőmotorok, mint például a Google, tárgyilagos és semleges módon jelenítenék meg a felhasználók számára oly fontos eszméket, önazonosságokat. Sőt, éppen ellenkezőleg! Noble egyenesen „adat diszkriminációról” beszél, vagy más megfogalmazásban adatalapú faji diszkriminációról. Úgy véli: a közkeletű internetes keresőmotorok, a működésüket vezérlő algoritmusok következtében egyoldalúan „privilegizálják” a „fehérséget”, fajilag elnyomják a színes embereket, különösen pedig a színes nőket.
A felvetés távol áll attól, hogy meggyőzőnek találjuk, ám érdemes megismerkedni a gondolattal, mert a nyelvi kultúrharc nem fog csitulni a jövőben sem.

Összeállította és szemlézte: Nyáry Gábor