Skip to main content
közigazgatás: magyarközigazgatási informatikaművelődés

Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár az adatközpontú közigazgatásról

Szerző: 2018. július 1.No Comments

„– Milyen érzésekkel tért vissza Békés megyébe?
– Jó hazajönni. Jó átlépni Békés megye határát és barátok közé érkezni. Megtisztelő, hogy Kepenyes Pál három szobrának avatására kultúráért felelős államtitkárként térhettem vissza, és hogy egy stafétabotot tudok tovább vinni, egy utat tovább tudok folytatni. Závogyán Magdolna helyettes államtitkárként foggal-körömmel küzdött Békés megye értékeiért, azok megmentéséért, megőrzéséért és bemutatásáért. Noha minden megyét egyaránt kell képviselnem, azok a gyökerek, amelyeket Békésben eresztettem, köteleznek. Hálával tekintek a térségre, mindent, amit a kulturális szféra irányításáról, szervezeti viszonyairól tanultam, itt tanultam meg. Domokos László – a Békés megyei közgyűlés volt elnökeként akkori főnököm, most az Állami Számvevőszék elnöke – megmutatta, hogy miként kell a könyvtárnak, a levéltárnak, a színháznak, a művészeti csoportoknak, a közművelődési intézményeknek egymást kiegészítve úgy működniük, hogy a közpénzt a legjobban és legtisztábban használhassuk fel. Ezt a gondolkodásmódot szeretném most országos mintává tenni.

– Államtitkárként milyen célokat fogalmazott meg?
– Egyrészt a kulturális akadálymentesítést. Elkészíttetem az ország kulturális térképét, hogy kiderítsük, hol vannak azok a fehér vagy szürke foltok, ahova a kultúra nem, vagy csak alig jut el. Meg kell rajzolni a köröket, megnézni, hogy azok metszik-e egymást, mi marad rajtuk kívül. Van-e mondjuk Debrecen és Békéscsaba között olyan terület – valahol Biharugra környékén –, amely mind a két kulturálisan pezsgő várostól messze van, és ahol hátrányban vannak a fiatalok, a családok, az idősek – azok, akik egyáltalán nem, vagy csak nehézségek árán jutnak el a közművelődési intézményekbe. A színház melletti utcából könnyebb átcsábítani az amúgy is kultúrát fogyasztó általános ­iskolásokat, sokkal nehezebb viszont ezekről a földrajzilag távol eső helyekről. Az intézményvezetőknek pedig nemcsak működtetniük kell az ­intézményeket, hanem egyfajta­ missziós feladatot is el kell látniuk.

– Milyen tervei vannak még?
– A csúcs- vagy más meg­közelítés szerint az elit művészetre is figyelni kell. A magyar­ alkotók, művészek, együttesek és társulatok ­valamennyi művészeti ágban ott vannak a világ élvonalában. Ha nekik nem biztosítunk meg­felelő ­körülményeket, nem adunk kellő támogatást, akkor olyan dolgot veszítünk, ami év­századok óta pozicionál minket a világban. Hogy ­Magyarországról milyen képet alakítanak ki Európában vagy a tengerentúlon, az jelentősen függ attól, milyen képet ­mutatunk magunkról a művészeten, a kultúrán keresztül.

– Ehhez a pénzen kívül mire van szükség?
– Először is megnézzük, hogy mennyi pénzünk van. Szeretném tudni, hogy Szlovákia, Svájc vagy Hollandia mennyit költ a GDP-ből, a bruttó hazai termékből bábszínházakra, írók támogatására, alternatív színházakra, komolyzenére, és hogy Magyarország ebben a tekintetben hol helyezkedik el. Konkrét számokat szeretnék látni, ami alapján el lehet dönteni, hogy mire kell több pénzt áldozni, és hol kell a meglévő forrásokat – kiemelném, közpénzeket – hatékonyabban felhasználni. Hol lehet az egyébként kiváló intézményrendszerre nagyobb terhet róni, többet elvárni tőle.

– Mi az, amiben még előrelépésre lenne szükség?
– Foglalkozni kell azzal az eltávolodással vagy árokkal is, amely a felnövekvő generáció és a kultúrát kutatók, ­őrzők és tanítók kommunikációja között van. Kérdés, hogy az én gondolkodásmódomat jól érti-e egy 14-16 éves kamasz, és hogy vajon ezért ő-e a hibás, vagy esetleg nekem kell-e 55 évesen megtanulnom az ő kommunikációját, mondhatni okostelefonon és applikációkon szocializálódott gondolkodásmódját. Hiába tudjuk, hogy milyen fontos a kultúra, az értékek átadása, ha pont azokat nem tudjuk megszólítani, ha pont azok nem értik, ha pont azokat nem érdekli, akiknek át akarjuk adni. Ezzel a problémával foglalkozni kell, ezt a kommunikációs akadályt lépésről lépésre le kell bontani.

– Békés megye kulturális életéről rendre az hangzik el, hogy sokszínű, hogy pezsgő, de sejtem, hogy azért itt is szükség van a fejlődésre.
– Békés megyét illetően elfogult vagyok, hiszen nyolc évig éltem ebben a csodálatos közegben, erről az elfogultságról pedig nem is szeretnék lemondani. A színházzal rám bízták Békéscsaba legszebb épületét, egy kiváló képességű alkotócsapatot, és mindazt, amit itt évtizedeken át felépítettek. Hiszem, hogy a bizalommal jól sáfárkodtam, és nemcsak kaptam, hanem adtam is. Békés megyében is akad tennivaló azokon a területeken, amelyeken az ország más részein is. Élhető városokat kell kialakítanunk, és ezt a csodát, amit kulturális értékrendszernek hívunk, minél szélesebb körnek meg kell nyitni.

Megtisztelő felkérést fogadott el
– Azt gondoltam, hogy igazgatóként, művészeti menedzserként egy-egy munkanapomba 18-19 óránál több teendő nem fér bele, de most már látom, hogy az államapparátuson ennél is nagyobb terhelés van. Ez nem panaszkodás, hiszen egy rendkívül megtisztelő felkérést fogadtam el – fogalmazott ­Fekete Péter, majd így folytatta. – Szívet dobbantó, lábat remegtető érzés már az is, hogy egyáltalán Klebelsberg Kuno székének árnyékába kerülhettem. Hiszek abban, hogy a következő években a megszerzett tapasztalatomat a nemzet jobbítására tudom fordítani: hogy mire a ma még meg sem született gyermekek felnőnek, egy olyan országot találjanak, amelyet büszkén és nyugodtan hagyunk nekik örökül. Jövőt építeni csak ilyen távlatokban érdemes.”

Forrás:
Mindenkihez eljuttatná a kultúrát az államtitkár; Licska Balázs; BEOL.hu; 2018. július 1.