Skip to main content
Internetmédiaművelődésszakirodalom

A Facebook nem közölte velünk a játékszabályokat – Szűts Zoltán médiakutató a Mandinernek

Szerző: 2019. február 3.No Comments

„Ki uralhatja a világhálót a jövőben? Hogyan bukott meg a net szabályozásának tervezete a kétezres években? Mit kezdhet egy pedagógus a rászakadó digitális világgal? És miért igazságtalan a Facebook algoritmusa? Szűts Zoltán médiakutatóval beszélgettünk ezekről, illetve szóba került a trollkodás jövője és a tudományos kiadók káros működése is. A digitális kultúra magasságaiba és mélységeibe utaztunk a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem docensével.

Vajon le lehet írni az online világot egy offline könyvben? Mik az internet legforróbb kérdései? Szűts Zoltán médiakutatóval, a Műegyetem Műszaki Pedagógia Tanszékének docensével kerestük erre a válaszokat. Nemrég jelent meg ugyanis kutatásait összegző, monografikus jellegű munkája. Az Online – Az internetes kommunikáció szintetizálja mindazt, amit az internet világáról, a digitális kommunikációról vagy másképp a poszt-Gutenberg-galaxisról tudunk. A könyv részletesen ismerteti azt a korszakváltást, ami a hagyományos írásbeliség, illetve később a tévék-rádiók világától a digitális univerzumig tart, illetve felvillantja a hálózat és a hozzá kapcsolódó kulturális vonatkozások jövőbeli lehetőségeit. A közel ötszáz oldalas munka minden megállapítására szinte lehetetlenség fókuszálni, ezért a szerzővel folytatott beszélgetésben a legérdekesebb résztémákat ragadtuk meg.

Kezdjük egy módszertani kérdéssel: lehetséges egyáltalán az internet világát a teljesség igényével leírni? Kicsit olyan ez, mint a francia felvilágosodás majdnem tökéletes kísérlete a Nagy Enciklopédiával: az emberi tudást nehéz statikus formába önteni, ha folyamatosan változik. Ez pedig a hálózatra és a digitális kultúrára fokozottan igaz.

Az internetes kommunikáció és média világát a teljesség igényével természetesen nem szövegbe foglalni. Egy ilyen folyamatosan változó és átalakuló univerzumot még nagy vonalakban is nagyon nehéz feltérképezni. Én arra vállalkoztam, hogy megkíséreljem leírni, hogyan alakult a ma már a mindennapjainkat meghatározó hálózat története, és az adott technológiák milyen hatással voltak és vannak a kultúrára, illetve a társadalomra. A munka során, mely 2011-ben kezdődött és 2018-ig tartott, először tanulmányokat publikáltam magyar és nemzetközi folyóiratokban, majd abban reménykedtem, hogy ezeket fel tudom használni a könyvemhez. Kiderült azonban, hogy olyan dinamikusan változó kérdéskört vizsgálok, hogy folyamatosan újra kellett írni részeket – persze nem a megtörtént eseményeket kellett másként elbeszélni –, hanem azokat, melyek a jelenben érvényes trendeket mutatják be. Néha az utolsó pillanatban kellett változtatni, például a kézirat leadása után, lábjegyzetben bár, de foglalkoznom kellett a Facebook 2018-as adatkezelési botrányával vagy éppen a netsemlegesség eltörlésével az USA-ban. Vagyis a digitális világról írottak mindig egy múltbéli állapotot tükröznek, és a teljes történet szinte soha sincs elmesélve, hanem a könyv megjelenése után is tovább lehet és kell írni azt.

Hogy lehet eldönteni, hogy mi kerüljön be egy ilyen enciklopédikus munkába, és mi az, amit esetleg egy másik kötetben kell tárgyalni?

Az Online széles skálán vizsgálja az online kommunikáció és tartalomszolgáltatás történetét és kulcsfontosságú stációit az 1960-as évektől napjainkig, miközben figyelme számos, a témával kapcsolatos jelenségre kiterjed. Ezen a téren is kénytelen voltam szelektálni, így szükségszerűen kimaradtak területek. Korábban írtam az online művészet világáról A világháló metaforái kézikönyvemben, de például az aktuálpolitikával telített kérdéseket is mellőztem. Mindig is azt vallottam ugyanis, hogy a tudománynak pártatlannak kell lennie, egy kutató nem aktivista, és csak akkor maradhat hiteles, ha kívülálló szemével igyekszik vizsgálni a jelenségeket. De nem fért be például minden közösségi oldal bemutatása sem, az időközben megszűnt MySpace vagy a jelenleg domináns Facebook igen, a teljes ökoszisztémát felépítő kínai WeChat vagy az orosz VKontakte például nem. Munkám során példaként szolgált Frédéric Barbier és Catherine Bertho Lavenir könyve, A média története.

A világháló elterjedésével sokan a globális demokratikusság korszakát ünnepelték. A kötetben olvashatunk arról, hogy ez azért sosem volt teljesen így, számos kísérlet történt az internet szabályozására. A globális szabályozások kísérlete az Egyesült Államokból indult 2011-ben, az akkor elfogadott, majd később visszavont Stop Online Piracy Act (SOPA) tervezettel. Miért bukott ez el?

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szabályozás mindig egyenlő valamilyen cenzúrával, pedig nem erről van szó. Ahogy egy médium beépül a kultúránkba és a társadalmunkba, úgy szükség van idővel az etikai és a jogi szabályozására is. Ez történt a nyomtatott sajtó, a rádió és a televízió esetében is. Amit ma tapasztal az egyén, azonban merőben új, mint a korábbi tömegkommunikációs eszközök esetében. Az interneten ugyanis nem csupán tartalmat tolnak rá, hanem a felhasználó hívja vagy tölti le azt, amit érdekli. Sőt, a web 2.0 a 2000-es évek közepétől lehetővé tette, hogy a vállalatok és intézmények által biztosított platformokra a júzerek maguk töltsék fel, osszák meg vagy éppen kommenteljék a tartalmakat. A 2000-es évek végén valóban sokat lehetett hallani a SOPA tervezetről. A cél a szabályozás általánossá tétele, az illegális másolás és terjesztés tiltása és szankcionálása lett volna.

Játszunk el a gondolattal! Mi lett volna, ha bevezetik ezt a tervezetet, és tényleg keretek közé szorították volna az internetes óriáscégeket?

A franciák a három csapás elve alapján azt, aki háromszor megsértette volna a nemzeti szabályzatukat, végérvényesen eltiltották volna az internettől, vagyis az offline világ börtönébe zárják. Ez pedig a tanulási és munka végzési lehetőségeit is korlátozta volna. Ha ez és a hozzá hasonlók a gyakorlatban is életbe léptek volna, akkor például a Facebookot meg lehetne bírságolna már akkor is, ha egy felhasználó linket posztol egy olyan fizetős tartalomra mutatva, amelyet bárki szabadon, fizetés nélkül megszerezhet. Ugyanez a sors várt volna a Google-ra is. Ezek a szabályozások nem voltak életszerűek, egy íróasztal mögött írták őket, és nem is az online világ működésére szabták. Szabályokra és a szellemi termékek védelmére azonban mindenképpen szükség van. Ezen felül pedig a vita kapcsán az infokommunikációs cégek összemérték erejüket a „hagyományos világ” óriásaival, műsorgyártóival, a showbiznisz régi nomenklatúrájával. És a techcégek nyertek. Persze, ne feledjük el, hogy mindez még az Obama-adminisztráció alatt történt, így a politikai klíma is kedvezett nekik, hiszen a demokraták közismerten a Szilícium-völgy vállalatainak támogatását bírták, és cserébe ők is támogatták a vállalatokat. De szerencsére így élte túl a Wikipédia is, mely modern enciklopédiaként az általános ismeretek terén segít minket eligazodni.

Kevésbé törvényeken alapuló, sokkal inkább a monopolhelyzetből fakadó szabályozás azért történik: a Facebook igen erős cenzúrát alkalmaz, ami mögött gyakran ideológiai motivációk is lelepleződtek. Ez ellen lehet bármit tenni, avagy el kell fogadni, hogy egy magánvállalkozás (amely azonban szinte mindenütt jelen van) szabályozhatja a felületén történő kommunikációt?

Nemrég voltam egy konferencián, ahol a következő példa hangzott el egy előadó szájából a Facebook gyakorlata kapcsán: egy házibuliban is a házigazda határozza meg a játékszabályokat, persze, az érvényes törvények és jogszabályok keretein belül. Úgy gondolom, el kell fogadnunk, hogy a perzsa szőnyegre tilos cipővel lépni, a konyhában lehet csak enni, a halakat pedig csak a házigazda etetheti. Amúgy meg jól érezhetjük magunkat, és önfeledten szórakozhatunk, ehetünk, ihatunk, táncolhatunk. Az analógiánál maradva, minél népszerűbb a vendéglátó által kínált keret (a helyszín, a zene), annál többen látogatják a buliját, és elképzelhető, hogy a vendégek teremtik meg azt a hangulatot, ami miatt mindenki közéjük szeretne tartozni. A Facebook egy magánvállalkozás, mely adatainkért cserébe lehetővé teszi, hogy például ismerősökkel és ismeretlenekkel kommunikáljunk, híreket olvassunk, történeteket osszunk meg, tanuljunk, kommenteljük, vitatkozzunk, veszekedjünk, és úgy viselkedjünk, ahogy a valós életben biztos, hogy nem tennénk.
De az már a mi döntésünk, hogy milyen képet alakítunk ki magunkról az adott keretek között. A probléma abból fakad, hogy a Facebook nem közölte érthető módon a játékszabályokat például akkor, amikor a trending news megjelent a felhasználók üzenőfalán. Ők ugyanis abban a hitben éltek, hogy az algoritmusok a lájkok, keresések stb. alapján határozzák meg, hogy milyen híreket lássanak.

Már az is ismert, hogy ez politikailag motivált szelekció volt a Facebook esetében…

Valóban kiderült, hogy a trending news keretében a Facebook demokratákat támogatta a nekik kedvező hírek terjesztésével. Ha például úgy érezte a szerkesztőgárda, hogy bizonyos híreket előnyben kell részesíteni, akkor azokat „megnyomta”. Ugyanakkor azonban a Facebook ahhoz is asszisztált, hogy a Cambridge Analytica-hoz kerüljenek engedélyek nélkül a felhasználók adatait, majd ezeket a vállalat a Trump-kampányban használta fel a republikánus jelölt melletti meggyőzésben.

Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy egy profitcentrikus vállalatról van szó, mely, ha érdeke megköveteli, egymással szemben álló politikai csoportosulások érdekeit is kiszolgálja.

Az internet egyik vitatott működési sajátossága, hogy elmosta a szerzőség egzakt határait: ahogy a könyv több pontján is rámutat, itt két felfogás ütközik. Az információs társadalomnak tulajdonított jog a műalkotások mindenki számára való hozzáférhetőségéről, másrészt a szerzők saját szellemi termékéhez fűződő joga. Lehet igazságot tenni? Egyáltalán, nem tekinthetőek-e a szellemi termékek sorsa (újraközlése, módosítása, átdolgozása) egyfajta netes folklorizációnak, így természetes folyamatnak?

A világháló természetéhez hozzá tartozik, hogy „free”. Ennek azonban kétféle jelentése van, és ezeket gyakran összekeverjük. Az egyik a szabad, a másik az ingyenes. A szabadság addig terjed, amit a szabályozás megenged a felhasználók számára. Az ingyenesség kapcsán sajnos sokan úgy gondolják, hogy ami online elérhető, az mind ingyenes. Ez a szellemi termékek értékének csökkenéséhez vezetett. Elég csak a csökkenő hanghordozó-eladásokra gondolni. A folklorizáció jó kifejezés erre, én még mellé tenném a remixet is, mely a digitális kultúra sajátossága. Útközben pedig sajnos gyakran elvesz az eredeti szerző neve, kiléte és motivációja.

Az ismeretmegosztás a tudományos publikációkat is érintette. Mit szól a nagy nemzetközi kiadók gyakorlatához, amik kőkemény üzleti alapokra helyezték a tudományos munkák hozzáférhetőségét? Ez nem a tudás hozzáférhetőségének korlátozása és privilegizálása?

Ezek a cégek pénzt kérnek a szerzőktől (egyetemektől, kutatóintézetektől, kormányoktól) azért, hogy azok egy hosszú bírálati folyamat után publikálhassanak az elismert folyóirataikban. Ezeket a tanulmányokat ugyanakkor nem teszik mindenki számára elérhetővé. Hanem újra fizetniük kell az egyetemeknek, kutatóintézeteknek és végső soron az államnak a hozzáférésért. Ez a gyakorlat szerintem nem helyes, és változtatni kellene rajta. A nyílt hozzáférés, open acccess híve vagyok bizonyos keretek között. Az adófizetői pénzekből fenntartott hazai folyóiratoknak pedig például ingyenesen hozzáférhetővé kellene tenniük a tartalmaikat. De ez a vita nem újkeletű, a 2000-es évek elejétől már sokan érveltek emellett, aminek köszönve azonban jelentős előrelépés történt az ügyben. Nem csoda, hogy egyre többen fordulnak a Google Scholar felé, mely tudományos tartalmakat indexel, és közöl linket a legálisan elérhető munkákhoz.

Szó esik a könyvben a trollokról is, akik az „információs társadalom moralitása” ellen lépnek fel. Mi lehet a trollkodás jövője, azt látva, hogy gazdasági vállalatok, de államok is trollhadseregeket tartanak fenn? Mi jöhet még e téren?

Egy ideig még romlani fog szerintem a helyzet, online ugyanis nagyon gyakran túlfűtöttek a viták. A tapasztalat az, hogy politikai pártok, külügy- és hadügyminisztériumok és persze vállalatok a jelenben is nagyszámú trollt alkalmaznak.

Az intézményesített trollkodás jövőjét a chatbot-hadseregek jelentik.
Míg a vállalatok a chatbotok segítségével kívánnak termékeket reklámozni, és az algoritmusok embernek álcázva indítanak párbeszédet például egy új autó kapcsán, addig az USA-ban egy operátor több tucat chatbotot kezel. Ezek feladata, hogy a webet söprő algoritmusok jelzésére az országot negatív színben feltüntető komment után pozitív hozzászólásokat posztoljanak. A robotika egyik fontos morális vitája, hogy a felhasználók tisztában legyenek, géppel és nem emberrel kommunikálnak.

Sokan úgy gondolják, hogy az álhírek a jövőben megkérdőjelezik majd a politikai, közéleti tartalmak hitelességét, és nincs nagyon mód rá, hogy kiszűrjük őket. Valóban ilyen romboló, előzmények nélküli jelenségről van szó?

A társadalomra és a nyilvánosságra az új médiatechnológiák megjelenése a történelem során mindig is hatással volt. Az internet hatására újra átalakult a média szerkezete is, a múltbéli mintázatokat figyelve azonban nem kell végzetes változástól tartanunk. A szerkesztői rendszer meggyengülésével az online tartalom már mind gyakrabban szűrők és szerkesztői válogatás nélkül jut el a felhasználókhoz. Számos esetben előfordult már, hogy a Facebookon a mindennapi felhasználók által megjelentetett, ellenőrizetlen tartalmak a globális online közösség több tagjához jutottak el, mint a nagy médiaügynökségek cikkei. Ha ez lehetővé teszi, hogy ne csupán a dolgok egyik oldalát ismerjék meg az emberek, akkor jó dologról beszélhetünk. Akkor azonban, ha hamis információk terjesztésére használják ezt a szabadságot, az álhírekkel kell szembenéznünk. Úgy gondolom, hogy pár éve múlva az algoritmusok és a bennünk kialakult médiatudatosság háttérbe szorítja majd az álhíreket.

Külön fejezetet szentel a vlogok világának. Hogy lehetséges, hogy az olykor több százezres nézettségű vlogok közül hazánkban szinte teljesen hiányoznak a politikai-közéleti tartalmúak? Hasítanak a filmkritikák, az életmódvlogok, a gameplayek, de közélet eddig nem tudott olyan központi és népszerű témává emelkedni, mint mondjuk Amerikában…

Azt mindenképpen érdemes figyelembe venni, hogy a magyar nyelv kicsi piac. A 15 millió magyar körében már a néhány százezer feliratkozóval bíró magyar vloggerek rendkívül sikeresnek mondhatók. Nemrég például a Jászai Mari téren láttam, hogy Dancsó Pétert plakáton ünnepli az ügynöksége az egymillió YouTube-os követője miatt. A magyar közéletet a túlfűtöttség, a túl heves, érzelmi alapú viták jellemzik. Azoknak a hitelessége, akik ezekben részt vesznek, gyorsan erodálódik, szertefoszlik. A tartalmak létrehozása helyett a viták és veszekedések viszik el az energiát. A végső érv e netes vitákban néha abszurd módon az, hogy a profilképe alapján valaki hogy néz ki. Én már annak is örülök, hogy van néhány olyan blog (és nem vlog), mely a békeidők hangulatát sugározza, és azt mutatja be, mi az, ami értékes például Budapesten, Magyarországon vagy a Kárpát-medencében. Legyen az gasztronómia, épített környezet, kultúra vagy művészét. Bár az utóbbi témák is túlzottan át vannak politizálva…

Kitekintéssel él a cyberbullying jelenségére is. Mit tehet a szülő, hogy szerezhet tudomást a gyermekét érő virtuális bántalmazásról, és hogy léphet fel ellene?

Az elmélet mellett nagyon fontosnak tartom a gyakorlatot. A megfélemlítés témáját is említem, mint az online közeg negatív velejáróját. Tanárként és szülőként (és itt feleségem nevében is nyilatkozom) úgy gondolom, hogy a legfontosabb beszélni a gyerekekkel, hogy mit olvasnak, néznek, hallgatnak online, kivel kommunikálnak, és mit tapasztalnak. Vannak szerencsére kampányok, amelyek erre hívják fel a figyelmet, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság aktív e téren, és egyre több konferencia is szerveződik a témában. Az online média is sokat tehetne, és tesz is akkor, amikor közöl a megfélemlítésről szóló történeteket, így sokan érezhetik, nincsenek egyedül. De a pedagógusoknak is komoly feladata van a kérdésben. Egyrészt meg kell ismerniük a közeg természetét, másrészt oktatniuk kell a tudatos használatot. És ezt nem az informatikaóra keretei közé kell száműzni. Ugyanúgy feladata az osztályfőnöknek, mint egy történelemtanárnak. Itt most nem a zaklatásról történő beszélgetésre gondolok, hanem például a hiteles források felismerésére. Nem elég ugyanis kiadni azt a feladatot, hogy a tanulók készítsenek prezentációt egy témában, iránymutatást is kell adni neki, hogy hol keressenek, és mire figyeljenek, és meg is kell beszélni, hogy milyen kérdések merültek fel a találatokkal kapcsolatban. Így lehet például beszélni a nem hiteles vagy a számunkra nem megfelelő tartalmakról is. De ehhez szükség van a megfelelő technikai felszereltségre és a pedagógusok digitális kompetenciáinak meglétére is.

Az oktatásra kitekintve érinti könyvében az e-learning-rendszereket mint az oktatás megreformálásának eszközeit. Magyarországon örvendetes tendencia tapintható ki e téren, de a twitteres és facebookos edukációtól még messze vagyunk. Milyen trendek törhetnek utat hazánkban az elektronikus oktatásban?

Abban hiszek, az infokommunikációs eszközök tudatos használata az oktatásban hatékonyabbá teheti a tanulást és a tanítást, és történtek is jelentős előrelépések, Magyarországon az intézmények, az általános iskoláktól az egyetemekig a digitális pedagógia felé mozdulnak.
A trendek közül négyet emelnék ki. Egyik a fordított osztályterem, ahol a tanulók online elérhető tartalmak segítségével otthon sajátítják el az ismeretek egy részét, az órán pedig mélyebben is foglalkozhatnak a témával. Az egész azonban csak akkor működik, ha a tanulóknak van kellő motivációjuk. A másik tendencia a gamifikáció, ahol a játékok dinamikáját és működését figyelembe véve folyik a tanulás vagy éppen a számonkérés. A tapasztalatok jók, bár ennek is vannak korlátjai. Nem könnyű mindent játékosítani. A harmadik tendencia a tanulók saját eszköz és alkalmazás használata.

Sok pedagógus kifejezetten ódzkodik a mobilok tanórai használatától, sok esetben kifejezetten tiltják is.

Márpedig az okostelefonok használatát nem tilthatjuk meg az oktatásban. Ha a tanulók kezében ott a telefon, akkor meg kell tanítani őket jól használni tanulási célra. Ez nem kicsi és nem egyszerű feladat. És nem az óvodában kell kezdeni, mert akkor más készségeket kell fejleszteni. Szükség lenne egységes, tudományosan megalapozott koncepciót kidolgozni ezzel kapcsolatban, majd országos szinten alkalmazni is, a visszajelzéseket pedig beépíteni az oktatásba. Ugyanígy számos közösségi oldal és alkalmazás ökoszisztémájában léteznek, ezek működésének ismeretében kell kommunikálnunk velük az online térben. A negyedik tendencia a web 2.0 pozitív tulajdonságainak bevonása a tananyag létrehozásába. Miközben a tanulók feladata a tanulás, addig olyan pedagógusokra, tanárokra van szükségünk, akikre felnézhetünk, érdekesen és hitelesen adják át az ismereteket, tekintélyük van, és tisztelik őket. És ezután következhet és következzen csak az e-learning-rendszerek hatékony alkalmazása.”

Forrás:
A Facebook nem közölte velünk a játékszabályokat – Szűts Zoltán médiakutató a Mandinernek; Constantinovits Milán; Mandiner; 2019. február 2.
Lásd még korábbi cikkünk: A nagy online-kalauz