„A Stanford Egyetem filantrópiával és civil társadalommal foglalkozó központjának (Stanford Center on Philanthropy and Civil Society) negyedéves periodikája, a Stanford Social Innovation Review (SSIR) 2019 tavaszi kiadványában a hagyományos közpolitikai problémamegoldás korlátait vette górcső alá, felvázolva egyben azt a meggyökeresedett megközelítéseket felváltó új gyakorlatot, amely korunk valós problémáira és kihívásaira, a polgárok valós igényeire és szükségleteire ad választ. Az „A közproblémák megoldásának új gyakorlata” (címmel megjelent tanulmányban a szerzők kiemelik: az alkalmazott szakpolitikai megoldások alapkérdése az, hogy az vajon mennyiben szolgálja ténylegesen az emberek érdekeit, mennyiben segítik őket? Amerikai példákat értékelve, megállapításuk szerint még a legnagyobb országos társadalompolitikai programok sem érik el teljeskörűen a célcsoportok tagjait, gyakran éppen azokat hagyva ki az ellátásból vagy szolgáltatásból, akik a leginkább rászorulnának a segítségre. Ezzel szemben napjaink közpolitikai újítói úgy igyekeznek a közjót előmozdítani, hogy feltérképezik az emberek tényleges igényeit, majd tesztelik, fejlesztik és testre szabják a javasolt megoldásokat, mielőtt azokat végleges formában kodifikálnák.
Az új megközelítéshez az vezetett el, hogy kormányzati tisztviselők szövetségi, állami és helyi szinten új utakat kezdtek keresni annak érdekében, hogy összekapcsolják a szakpolitikákat azokkal az emberekkel, akikről szól és akiket megcéloznak vele. Ezzel párhuzamosan egyre több aktivista, civil szervezet és társadalmi kezdeményezés vállalta magára azt, hogy mintegy megkerülve a szakpolitika-formálás hivatalos útjait, közvetlen szolgáltatásokkal kíséreljenek megoldást találni olyan társadalmi problémák orvoslására, mint a hajléktalanság, a szülési és csecsemőhalandóság, az alapszintű iskoláztatás vagy a munkaerő fejlesztése, továbbképzése. Ezek a törekvések többet jelentettek a helyi közösségek karitatív tevékenységénél: fontos tapasztalatokat adtak kormányzati és nem kormányzati szereplőknek egyaránt a tényleges problémamegoldáshoz.
Ezek a társadalmi innovációk közösségi szintű elrugaszkodást jelentettek a megszokott status quo-tól. A XX. század nagy részében a közproblémák megoldása egyet jelentett a szakpolitika-alkotással: kitalálni, mit kellene tennie a kormányzatnak, és ezt hogyan tudja megvalósítani rendeletekkel, szabályozással vagy jogalkotással. Ahogy azt a közigazgatási, közpolitikai vagy nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó képzéseken (összefoglalóan: a közpolitikai iskolákban) tanították, ez a fajta hagyományos megközelítés a következő lineáris sorrendet követi.
- Szakpolitikai kutatók és elemzők feltérképezik az elméleteket és gyakorlatokat, elemzik az összegyűjtött adatokat és információkat, majd megfogalmazzák a cselekvés előírt módját.
- Publikálják az előzetesen megfogalmazott cselekvési módokat, nyilvános párbeszédet kezdeményeznek a médián keresztül, valamint közvetlenül azokkal a kormányzati tisztviselőkkel, akik felelősek a jogalkotásért, új szabályozás bevezetéséért vagy egy régi eltörléséért, a meglévő jogi keretek módosításáért.
- Az elfogadott cselekvési terveket megvalósítják a közigazgatás intézményeivel vagy közszolgáltatást végző alvállalkozókkal.
- A jogalkotás után sokszor csak évekkel később lesz teljes mértékben látható az emberek javát – szándék szerint – szolgáló termék vagy szolgáltatás, rendkívül szűk lehetőséget adva visszajelzésekre.
- Mi több, a szakpolitikai eredményeket elemző tudományos kutatások is csak évek, néha évtizedek után születnek meg, amivel nem tudnak valós idejű információkat biztosítani a megvalósítás fejlesztéséhez.
Ez a fajta közprobléma-megoldás túl lassú és túl távol van az emberektől, így csekély lehetőséget biztosít a folyamatok és a rendszer korrekciójára, fejlesztésére. Az intézmények és mechanizmusok korábbi korokhoz szabottak, amikor kevesebb embert érintettek, lassabban terjedtek az információk, és az adat-kapacitás is csak töredéke volt a mainak.
Napjaink újítói – kormányzaton belüli és kívül – az azonosított problémák megoldására kombinált eszköztárat alkalmaznak. Nem „menedzselni” akarják a sürgető igényeket, inkább azok megválaszolására törekednek, drámai hatású eredmények elérése és társadalmi, gazdasági „betegségek” megszüntetése érdekében. Olyan új eszközök és megközelítések széles tárházát dolgozzák ki, amelyek nem álltak korábban a hasonló problémákkal foglalkozók rendelkezésére. A sokféle törekvés és megközelítés olyan újfajta gyakorlat hírnöke lett, amelynek négy alapjellemzőjét lehet azonosítani:
- Emberközpontúság – az emberek szükségleteit és képességeit helyezi a programok és szakpolitikák középpontjába (emberközpontú tervezés).
- Kísérletező jelleg – kezdés kicsiben, helyi megoldások feltérképezésével, ötletek és koncepciók tesztelésével, elmozdulva a moduláris szerződéskötés felé, tapasztalatokat gyűjtve az országos bevezetés előtt.
- Adat-alapúság – a rendelkezésre álló kisebb és nagyobb adatállományokban rejlő lehetőségek kiaknázása a problémával kapcsolatos helyzetértékelésre, az előrehaladás nyomonkövetésére és a munka értékelésére.
- Mérethez igazító tervezés – a hatás és a terjedelem kiterjesztésének értékelése, megtervezése.
Az új megközelítés jegyében született megoldások nagy része a fentiek mindegyikét integrálja. Bár az említett jellemzők önmagukban nem feltétlenül újak, együttes alkalmazásuk jól megfigyelhető változást jelentenek a gyakorlatban – akkor is, ha az ebben résztvevők nem is feltétlenül tekintik magukat egy olyan nagyobb mozgalom részének, amely egyesíti a filantróp, közösségi és civil problémamegoldók különböző köreit.
Mindazonáltal egyetlen gyakorlat sem működhet egyfajta politikán kívüli „vákuumban”. Baloldalról amiatt szokás bírálni a kormányzatokat, hogy azok forrásmegvonással elsorvasztják az adófizetők által igényelt közszolgáltatásokat, civil szervezetektől várva a rések betömését. (A „jobb” és „bal” itt az amerikai szóhasználatot, kontextust tükrözi – szerk.) Jobboldalról pedig éppen a bukott szakpolitikai gyakorlatot tekintik a közszolgáltatások hanyatlása okának, számos példával támasztva alá állításukat. A szerzők szerint egy mélyen töredezett politikai rendszerben nincs az a közprobléma-megoldási módszertan, amellyel az alapvető kérdések meghatározhatók lennének. Az amúgy is növekvő vagyoni különbségeket tovább szélesítő pénzügyi érdekek ellensúlyozását szolgáló közszolgáltatások tervezése és megvalósítása terén még nemigen sikerült eredményeket elérni az Egyesült Államokban. Másfelől, a jól működő szakpolitikai megoldások csökkenthetik a kormányzat iránti bizalmatlanságot, különösen akkor, ha azokban a magánszemélyek, civil szervezetek és a nyilvánosság képviselői is megtalálják az együttműködés lehetőségét. A szerzők álláspontja szerint az általuk konkrét amerikai példákon keresztül bemutatott gyakorlat segíthet meghaladni a kis vagy nagy kormányzatról szóló régi vitákat.”
Forrás:
The New Practice of Public Problem Solving; Tara McGuinness, Anne-Marie Slaughter; Stanford Social Innovation Review (SSIR); Spring 2019
