„Érdekes és elgondolkodtató írások születtek az elmúlt hetekben itt az Index hasábjain az infláció mért és vélt alakulásáról, és ennek következményeiről. A szerzők általános vélekedése, hogy a mért infláció nem feltétlenül tükrözi a valóságot. A vitát kiváltó MNB publicisztika is elismeri a mérés hiányosságait, és előrevetíti bizonyos finomhangolás szükségességét. Aztán erre reakcióként születtek újabb írások, más megvilágításba helyezve a lehetséges módosító tényezőket.
2020-AT ÍRUNK. HA EGY MÉRÉSI MÓDSZER ELAVULT, AKKOR KI KELL DOLGOZNI EGY ÚJAT.
Ezt megelőzően pedig fontos átgondolnunk, hogy mire szeretnénk használni, mit is szeretnénk mérni vele. Meglehet, hogy azért használjuk a jelenlegi inflációs mutatót, mert eddig azt hittük, hogy ennél többet nem várhatunk egy méréstől: ezt kell szeretni.
Szokás hivatkozni a gyorsuló technikai fejlődés hatására. Véleményem szerint azonban túlságosan leegyszerűsítő ezt a környezeti változót csupán abban kifejezni, hogy ma már egy mobiltelefon fényképezni is tud, tehát nem kell venni kamerát, valójában sokat spórol a háztartás. Ugyanígy szűklátókörű arra az árfelhajtó hatásra hivatkozni, hogy a társadalmi státuszunk fenntartása miatt óhatatlanul meg kell vegyük a drágább tévét.
A digitalizációnak ennél sokkal fontosabb hozadéka, hogy a tökéletesen elavult fogyasztói árindex kalkulációs sémákat felváltsa korunk lehetőségeivel. Nem csak azért komolytalan, hogy 2017-es fogyasztói kosárral kalkulálunk 2019-ben, mert közben nagyobb lett a mobil felbontása, hanem azért is, mert valójában minden eszköz megvan arra, hogy naprakész legyen minden bemenő adat.
Ha a hollywoodi blockbuster filmek nyitó hétvégi globális eladási teljesítményét már hétfőre tudni lehet, akkor a magyar inflációs kosár miért ne tartalmazhatná már most a streaming szolgáltatások előfizetési árait a kábeltévés és vonalas telefonelőfizetés mellett/helyett? Ön használ még faxot? Pedig mai napig benne van a fogyasztói kosarában!
A légitársaságok árainak percenkénti változásai alapján adnak ajánlatot az aggregátor oldalak. Amazon, Google, Facebook, de még az Árukereső is naprakészen dolgoz fel kínálati viszonyokat. Akkor a fogyasztói kosárban miért van csupán egyetlen hipermarketes lédig paradicsom? Miért ne lehetne tíz? Miért ne lehetne száz? A kockás papír nem bírja el, de egy számítógépes adatbázisnak gyerekjáték. Lépjünk már ki a múlt századi burokból!
Felvetik a szerzők, hogy az átlagolást nyilván kevesen érzik magukénak, mindenki így vagy úgy többnek (ha a jegybanknál dolgozik az illető, akkor kevesebbnek) érzi az inflációt a mért átlagnál.
De mi az akadálya annak, hogy kettőnél több fogyasztói árindex legyen?
Ha lehet a nyugdíjasoknak csinálni egy árindexet (valójában csupán a gyógyszerek és élelmiszerek felülsúlyozásával, noha például a kultúrafogyasztás messze megnő 65 év fölött), akkor miért nincs árindex a családosokra? Miért nincs külön a nem dohányzóknak? Mennyiben mutatna mást az elváltak és szinglik indexe? A digitalizáció és a big data korszakában ennek semmi akadálya nem lehet! Akkor valódi inputok helyett miért csupán a sztereotípiákra támaszkodunk?
Fontos tehát beszélni az árindex számításának eredendő céljáról is. A jegybanknak érthető módon arra kell, hogy monetáris politikát folytasson. De a társadalom és a gazdasági szereplők bizonyára szeretnék ezt az indexet még csomó minden másra is használni. Többek között bértárgyalásokhoz. A munkaadók örömmel veszik a hivatalos 4 százalékost, a munkavállalók meg csak példákat tudnak mondani, hogy duplájára nőtt a lakbér, hogy külön kell fizetni orvosért, iskoláért, egyebekért és hogy 1000 forint lett az az üvegházi paradicsom, aminek valóban van íze.
A szolgáltató állam modelljébe idővel bele kell, hogy férjen, hogy ilyen helyzetekre is választ ad egy statisztikai hivatal.
Ha az építőiparnak, a mezőgazdaságnak és más alrendszereknek lehet saját árindexük, akkor a munkavállalókat is megtisztelhetnénk ezzel, hogy hiteles és valós számokkal rendelkezzenek önmaguk képviseletéhez, életük tervezéséhez.
Ráadásul ez a nap végén a munkáltatók érdeke is, hogy a dolgozók elégedettségét, munkavállalói élményét tényleges és hosszú távon szolgálni tudják.
A fogyasztói kosár összeállítása, és a kosáron belüli súlyok alakítása felvet egy fontos elméleti kérdést. Mondok néhány viszonyszámot és érteni fogja az olvasó, hogy mire gondolok. 2015-ben a fogyasztói kosárban a ‘szabadidős és kulturális tevékenységekkel kapcsolatos szolgáltatások’ súlya 3,62% volt. 2019-ben már csak 2,77%. Oktatási jellegű kiadásaink 1,88%-ot tettek ki 2015-ben. Ma csak 1,85%. Mindeközben csak a dohányáru súlya 4,69-ről felment 4,71%-ra. Figyelem: ez nem a drágulása miatt történt, hanem annak ellenére!
Ha a társadalom szépen lassan lemond bizonyos kiadásokról akár anyagi okokból, akár változó fogyasztói szokások miatt, akkor a statisztika azt csak követni tudja. Az edukáció nem feladata. A gyümölcsök kosáron belüli súlya 1,5%, a zöldségeké 1,8%. A szeszes italoké 3%. Ha átállunk az önsorsrontásra, lesznek róla számaink, de cselekedni a szociológusok és politikusok feladata.
De tiszteljük meg őket azzal, hogy legalább sokféle valódi számot teszünk oda, nem pedig „Átlag Árpád” hibrid értékeit. Csak észleljük, hogy ez nincs jól, de vajon ki az, aki megmondhatná, hogy mennyi hüvelyes és mennyi színházjegy lenne indokolt egy európai értelemben vett emberi élethez? Ha szofisztikált a mérés, akkor talán megfelelő alapot ad arra, hogy elinduljon egy társadalmi diszkusszió is, hogy milyen javakat illene azért megcéloznia egy magyar állampolgárnak. A burgonyaszirom nem ugyanaz mint a krumplifőzelék, a gyümölcslé és a szörp nem helyettesíti a gurulós málnát.
„Átlag Árpádnak” van még egy speciálisan dühítő jellemzője. Hogy sosem öregszik. Ő évek, évtizedek óta ugyanaz a kb 45 éves pali, aki ül a tévé előtt, és issza a sört, pecsétes pólóban. A valódi emberek ezzel szemben öregszenek, fejlődnek, új kihívások érik őket. Az egyén szintjén 10 év nagyon sok változást mutathat: születik egy új gyerek, az előzőre már nem jók a gyerekruhák, az ovi után a suli sokkal drágább, a kazánt ki kellett cserélni a szabványok változása miatt, bizonyos kortól már egyre többet kell járni fogászhoz, urológushoz, esküvőkre, később már temetésekre is.
Mi van ezekkel a többé kevésbé rendszeres kiadásokkal, amik generációs trendekhez köthetők?
A társadalom szintjén talán kiegyenlítődnek, és ezredszázalékok erejéig bekerülnek a mérési kosárba. Ha ma valaki tízéves időtávon nézi az inflációt, akkor a 2009-es Átlag Árpádot hasonlítja a 2019-eshez. Ugyanakkor ha egy 25 éves pályakezdő mérnököt nézünk, aki időközben kétgyerekes családapává válik, a fogyasztói kosara olyan mértékű változást mutat, és a benne szereplő tételek árszínvonala úgy átalakulhat, hogy kínjában legfeljebb mosolyogni tud az 1-2 százalékos inflációs beszámolókon.
Miért lenne túlzott elvárás, hogy a mesterséges intelligencia korában erre is tudjon becslést adni egy statisztikai hivatal rendszere? Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az infláció mérésének és a hozzá kapcsolódó fogyasztói kosár összetételének vannak nemzetközi irányelvei. Azt azonban senki sem írja elő, hogy ne lehetne egy saját, korrekt, 21. századi módszereket használó mérésünk. A 2020-as évek lehet az a korszak, ahol a statisztikák nem fiókoknak készülnek, hanem valóban az emberek szolgálatába álljanak, legyenek azok jegybankárok vagy a háztartás költségvetéséért felelős családanyák.”
Forrás:
Miért ne mérhetnénk az inflációs indexszel az inflációt?; Pintér Szabolcs; Index.hu; 2020. február 2.
(A szerző az SAP ügyvezetője)
